Tíz év múlva

Orbán fölkötötte a piros selyemkendőjét a fejére, rézkarikát aggatott a fülébe, bal vállára fekete macska telepedett, majd belenézett az üveggömbjébe, és nekiállt látni. Jövőt látni Ezo Tv módján. „Tíz év múlva egy egészen más világban leszünk, mint amilyenben most vagyunk.” – jelentette ki véreres szemeivel fölnézve a gömbjéből, a macska nyávogott, az üzbégek pedig elaléltak ettől a nagyságtól, aki egyenesen hozzájuk érkezett messzi vidékről, és ezt is tudja. Taníts még, mester, borultak le az üzbégek, és ő tanított is, miként tőle telt, öntötte eléjük mind a nagy tudását most épp Hérakleitosz alakját öltve, s ugyan nem azt mondta az üzbégeknek, hogy pantha rhei, hanem, hogy „új technológiák jönnek, mozgásban a világ”, de az üzbégek ettől is elaléltak.

Vagy röhögtek gusztus szerint. Mert az üzbégek sem hülyék, csak kell nekik egy komcsi párttitkár, akinek a szavaiban feredőznek, boltolnak vele, és meg is kapták. Mert Orbán se nem látó vajákos asszony, se nem görög-, de még csak nem is napkeleti bölcs, hanem avas szagú falusi komcsi, fasiszta briganti és pátoszos meg ájtatos hitszegő. Mindez egyben, de úgy, hogy mindahányból a lehető legrosszabbat tudja magában. És szemmel láthatóan megy el az esze. Állítólag tavaly tavasszal az üzbégek „gondoltak a magyarokra”, „sok százezer maszkot küldtek”, hogy a járvány terjedését megakadályozzák, ami így sikerült, ahogyan, de a sok százezer maszkot senki nem látta, patikában lehetett hozzájutni drága forintokért az üzbégek maszkjához.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezért Orbán kijelentette, hogy „a magyarok ezt soha nem fogják elfelejteni”, és ezen ponton meg a Szabad Nép fura világba érkeztünk el. A hős Szovjetunióhoz és annak még hősebb népéhez, akiknek szintén nem felejtettük el az érettünk való jóságát a KISZ taggyűléseken és április negyedikéken sem soha. Hozhatnék még vitézségből formát a führer és a duce szerelmetes viszonyából is, de minek, ha itt van nekünk a saját bejáratú bohócunk, aki az üzbégeknél, mint kitetszik, megint olyan tripet engedett el, hogy aszondtam, Kázmér, te innen sehová nem mész, és véresre tapsolod a kezed a matinén, meg hujjogatsz az örömöktől. És úgy is lett egészen. Megkérdeztem azért a Józsit, hogy hálás-e az üzbégeknek nagyon.

Kik azok az üzbégek – jött ki a hála a Józsiból, amiből látszik, hogy az élet nem habostorta, de az imperialistákat átvertük megint a Gogolákné elvtársnő kurta szoknyájával. A cirkusz azonban, amit a kedves vezető Üzbegisztánban előadott, megfizethetetlen, MasterCardunk viszont nincsen, az Orbánnál van. Meg a komcsi párttitkár nyelvezet is. Hallottunk még arról, hogy „jó ütemben fogtuk meg egymás kezét, magyarok és üzbégek”, meg azt is, hogy a magyar és üzbég vállalkozók „biztonságban hajózhatnak a nagy zászlóshajók mögötti nyugalmasabb vizeken”, vagy a szétaprózódó és elpárolgó jó szándékról is. Olyan idillien véres volt a világ ebben a flash-ben, hogy Habony is megirigyelhette volna Ibizán.

De térjünk vissza vagy maradjunk inkább a mindent összefoglaló nagy konklúziónál, miszerint tíz év múlva „egy egész más világban leszünk, mint amilyenben most vagyunk”. Ez egészen kétségtelen. Tíz éve is más világban voltunk, akkor még Mészáros sem volt multimilliárdos, csak tervbe volt véve, akkoriban még köztársaság volt Magyarország, nem mint ma. Tíz éve még illiberálisok sem voltunk egészen, kereszténydemokraták meg egészen nem, tíz éve még talán remélhettük, hogy szebb lesz a világ, aztán nem lett. A nótával szólva: lehetett volna, mégsem az lett. Hogy aztán majd újabb tíz év múlva mi lesz, az lutri. Vagy Orbán nélküli Magyarország lesz, vagy pedig nem lesz Magyarország egyáltalán, ha haladunk tovább a lenini úton.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum