Mintha nem is lett volna karácsony, úgy elszállott az idő. Ez a hét, hogy jöjjön az új nap boldognak lenni megint, ami csalfa dolog, mert miközben azt hiszi az ember, hogy valami új születését, eljövetelét köszönti mintegy, ugyanakkor trombitaszóba, tüzek játékába fojtja azt a bánatot, hogy valami meg elment, de úgy alaposan, hogy vissza sem jön soha már. Béla a nulladik napon kicsámpázott a temetőbe, mint ahogyan ott hagytuk őt legutóbb békébe kerülni a világgal épp, s hiába indult el visszafelé, az út olyan hosszúnak bizonyult, hogy még mindig tart szegénynek, pedig voltaképp a táv ugyanaz, de valahogy nem visz a láb. Vagy visz, mégis de kitérőkkel, s nem a flaszteron, hanem a szív rejtett sikátoraiban, ahogyan Béla ténfergett ide-oda nem is a térben, hanem az időben, ami, mint tudjuk, végtelen egészen, de csak majdnem, mert visszafelé egyszer csak eltűnik a fonala.
Indult hát Béla a kukoricás meg a kék plakátok mellett hazafelé, és arra gondolt, hogy ez az év is, amelyből most tapod kifelé, úgy kezdődött, hogy egyszer csak január lett. Mindig január van év elején, ami csak megszokás és kiegyezés, mert lehetne mézeskalács is akár, vagy kerülhetne máshová az év eleje. Ahogyan ez a Föld nevű bolygó iramlik körbe-körbe, és hát, nem mindegy, melyik pontján mondjuk azt, épp itt kezdődik az új, amott meg véget ér a régi, mert a körnek nincs se eleje se vége, mindig csak a kanyarban vagyunk benne, hogy meg kell ettől zavarodni. S mivelhogy mélységes a múlt és annak kútja, az is tudvalévő, hogy alig is van az úgy, hogy épp most kéne ünnepelni a kezdetet, más népek más időkben járnak, más években és talán más világokban is. De mindahány, akárhol is van és akármerre jár, az idő múlásának örül, ami magunk közt szólván ostobaság, mert Camus pajtás óta tudjuk, hogy ő a legnagyobb ellenségünk minekünk.
Csak még nem tettük fel a miérteket, aminek Albert cimbi szerint mindig rossz vége van. De mondom, Béla haladt visszafelé, hogy elérjen a mába. Már egy hete haladt, de nem volt sehol sem, és úgy érezte, nem is lesz soha már. Így a végtelenre gondolt, ha úgy tetszik Istenre, amikor azon morfondírozott, ha a napunk éveit számoljuk, aki jószág, mint ismeretes, úgy kétszázötven millió bélai év év alatt ér körbe a galaxis közepén ücsörgő mahomet fekete luk körül, akkor napi évben nem is vagyunk voltaképp és ugye. Millió évekig meg sem születünk, de az ilyen végtelenektől mindig szédülni kezdett Béla, zúgott a feje, gondjai és fájdalmai kicifrázva, és csak mondta, akár a mondókát, hogy „Én a széken, az a földön/ és a Föld a Nap alatt,/ a naprendszer meg a börtön/ csillagzatokkal halad-/ mindenség a semmiségbe’,/ mint fordítva, bennem épp e/ gondolat…” – Ezt motyogta magában Béla kitartóan és mindig újra.
S hogy így meglelte hazáját, már esély mutatkozott arra, hogy oda is ér, és lám, alig ment csak három napja, és máris túljutott a kukoricáson, már a foszlott kék plakátok mellett haladt, amik annyira méltatlanok voltak, hogy rájuk sem nézett, feléjük sem gondolt, mert akinek a végtelennel van dolga, mi köze annak az ilyenekhez. Így bízta el magát Béla újra abba a hibába esve, hogy kívül kerülhet ezeknek az idején és terén, hogy levetheti magáról az emberlét taknyát, ami már majdnem az az ideális állapot, amelyben a rigókkal diskurál a fa tetején, túl minden jón és rosszon. De épp éjszaka volt ekkor, és a csillagok, a göncölök úgy fénylettek ott fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. És ekkor jött rá Béla, hogy nincs menedék, mivel már beért a faluba, épp beleért ebbe a napba, a búcsúzás és az új születésének kétes ünnepébe, amikor úgy érezte, megfojtja a magány.
Odaért az ivóhoz. Elkezdte kinyitni az ajtaját, húzta a nyikorgó jószágot, és arra gondolt, a fröccsök ura vajon miért nem olajozza vagy zsírozza meg. Résnyire volt az ajtó, és tűntek el az évek mögüle, foszlott le róla a kölök Béla klottgatyája, az ifjú Béla szerelmei, tűntek el a lányok, s ahogyan zuhantak vissza az időben, úgy érkeztek tagjaiba a kínok, s ahogyan egyre nagyobbra tárult az ajtó, úgy fájtak egyre jobban a bütykei, hasogatott a dereka, égett álmatlanságtól a szeme. Már félig nyitva volt az ajtó, de még érezte azért maga mögött a végtelent, az ősrobbanás szelét, a görbülő teret és az öröklét ígéretét. Ám ahogyan kitárult az ajtó teljesen végül, megszólaltak a harangok, a bánatos szeműek és duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a műanyag dömperesek pedig fújták az ócska papírtrombitát, hogy Bélába belé hasítson a bizonyosság, ami elől voltaképp menekült, hogy megint eltelt egy év. A rohadt életbe, megint.
Vélemény, hozzászólás?