Gyerekpáncél

Orbán Viktor őfőméltósága körülnézett a kincstárban, rábökött II. Zsigmond Ágost gyerekpáncéljára, és azt mondta, csomagolják el az ő bratankijának, kössék át masnival és küldjék Lengyelbe a kiskacsa anyukájához, ahogyan a nóta mondja. Ez a gyerekpáncél a Nemzeti Múzeum féltett kincse volt, s mint ilyen, nemzetünk – nem fideszi értelemben – tulajdona. A Tercsié, Fercsié, Katáé és Kláráé. Köztulajdon, közgyűjtemény, tehát közpénz. Azzal a sorssal, úgy látszik. Orbán Viktor őfőméltósága tudata meghasadt, és az a tévképzete, hogy az ország, annak javai és kincsei, pénze, hegyei és mezői mind az övé.

Nem. Egyáltalán nem. Valaki hozzá közel álló szelíden elmagyarázhatná őfőméltóságának, hogy ez nem feudalizmus, ahol kastélyokat, épületeket, földeket és pénzt úgy osztogat a hűbéreseknek, mint cukorkát a pedofil, ostyát a bádogbános. Legutóbb is csak hümmentettünk, amikor a Kádár-villát átadta II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárkának, tátott szájjal néztünk, amikor más egyházak számolatlanul kapnak épületeket, alapítványok kúriákat, szórja az állam vagyonát, ilyképp a miénket. Igaz, a pártja székházát is eladta, hogy apuka bányát vehessen belőle.

Azóta van másik székház, mint ahogyan lett budivégi stadion is. Nem egyszerűen ellopja az országot, hanem perverz módon teszi magáévá, ahogyan belakta a karmelitákat, ott főzöget, koviubit pancsol és az erkélyen húzatja a nótát, miközben a cimborákkal és csinovnyikokkal iszogat. Az alattvalókat eladja rabszolgának a BMW-hez és társaihoz, stadionokat épít cirkuszi játékokra, a papokkal a maga dicsőségét zengeti, számolatlan adókat vet ki, hogy a birodalmát építhesse, majd kegyként utalványokat osztogat. Olykor túlzónak érződött Bödőcs karakterisztikája a Felcsúti Ramszesszel, de igaza van.

Viszont ezzel a párhuzammal az iszony is belénk költözik, ha eszünkbe jut az igazi, II. vagy Nagy Ramszesz, aki hatvanhat évig uralkodott, és ilyenkor az embernek az élettől is elmegy a kedve. Mert az is ott lesz feladatként annak, aki ezt a miénket túléli, hogy mindezeket – és nem ezt a nyüves gyerekpáncélt – majd vissza is kellene szerezni valahogyan. Mert, ha nem, itt maradnak az Orbán által a mi pénzünkből kitenyésztett földesurak, tiborczok, mészárosok, garancsik meg a többi, illetve a királyi família sarjai és kiterjedt sógor-komasága, a földesúr ügyvédei és fogászai, meg a többi.

Egyébként a folyamat, amellyel mind az egész ország el van lopva – nyakatekert de kifejező germanizmussal –, már majdnem a végéhez érkezett. Minden birtokba véve, s mint látjuk, már a Nemzeti Múzeum tárgyainak önkényes osztogatása is elkezdődött. Igaz, Habony is vitt haza festményeket a Szépművészetiből, mert nem ők nyerték a legtöbbet. A lopás törzsfejlődésében azonban már ott tartunk, hogy a másét már nem is magának – ami nem megbocsátható, de azért érthető – veszi el, hanem cimboráknak passzolja oda. Ez már egy szint.

És nincs messze attól, hogy – erős képpel megmutatva – elzavar a putridból, és a saját parasztjának adja oda. Ez a feudalizmus megtelepedése kies hazánkban, s amikor a demokrácia hiánya miatt óbégatnak a szerencsétlen megalázottak és megnyomorítottak, akkor csak azt felejtik el, hogy az abszolutizmusban ilyet követelni nem életszerű. Így azzal a tudattal kell nekimenni a választásnak – amíg van –, hogy nem egy ellenérdekelt pártot kell legyőzni, hanem egy komplett királyságot annak minden földesurával és elhülyített jobbágyaival együtt.

Hogy messzire jutottam a gyerekpáncéltól, az meglehet, de ezt követelte a logika és a józan megfontolás. Viszont számon lesznek kérve. Hogy maradjunk ennél a páncélnál, az a múzeumi ember is, aki becsomagolja olyan felhorgadás nélkül, hogy de ez kivel lett megbeszélve, milyen kurátor vagy kincseket felügyelő ember vagy grémium bólintott rá. Mert, ha senki, akkor nagy a baj, amit viszont a csinovnyikok lepleznek. Bár tudjuk, minden diktatúra addig működhet, amíg az alattvalók működtetik. Egy király sem maradt hatalmon ezek segítsége nélkül. – És most kibővítettem a felelős bűnösök körét.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Gyerekpáncél
  1. Brandl Zsuzsanna szerint:

    nem ertem ezt megis hogyan kepzeli,es hol vannak azok a közeleti szemelyek akiknek meg van szavuk ebben az orszägban??Nem akarom elhinni hogy mindenki a csürhe tagja??!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!