Lelki segély

Hollik képviselő, a Fidesz egyik markáns esze tegnap bejelentette a Facebookon, hogy mától ő, valamint pártbéli cimborái idős honfitársakat fognak zaklatni telefonon, lelki támaszt nyújtva ezekben a nehéz napokban. Akiknek szükségük lehet néhány jó szóra – fogalmazott Hollik képviselő –, számíthatnak rájuk, és én szinte hallom is Kövér pedellus hangját a telefonban, hogy a panelproli nyugger kösse föl magát, és más efféle cuki kurvaságok. Mindezzel csak az álszent nyáladzást szeretném kivenni a képletből, mert mindannyian tudjuk, hogy ez 2022-ről szól, nem kell itt játszani az irgalmas szamaritánust, kiscserkészt vagy stílszerűbben úttörőt.

Tegnap megfagyott egy hajléktalan Nagykanizsán, ő a szezon első ilyen áldozata állítólag, legalábbis sajtónyilvánosan. Feltehetőleg volt neki krónikus betegsége a kitartó nincstelenség mellett, ez okozhatta a bajt. Telefonnal viszont valószínűleg nem rendelkezett, pedig Hollik minden bizonnyal hívta volna. Vagy Rétvári, ő szokott örömhíreket bejelenteni, miszerint hány milliárdot hagyott a nyugdíjasok zsebében. Hogy egyenként ez mennyi, az soha nem tudható, csak azoknak, akik épp éhen halnak belőle, nézik a lukas zsebükben a milliárdok hűlt helyét, majd kimennek az utcára megfagyni kicsit. Csak épp egy kicsit, súrolva csupán a boldogságot.

Elrettentő példaként szoktam lefösteni az én, már-már legendás alakká váló Józsi szomszédomat, aki tényleg elég elriasztó alak, és most is ő jön, viszont ezúttal egyáltalán nem tehet arról, hogy színre lép. Örömök voltak a mi utcánkban nyugdíjfizetéskor, mert megjött a másfél százalék tízzel megszorozva, és Józsi szomszéd hozzám fordult, számítsuk ki közös erővel mennyi sok is lesz számára az, mert neki túl ducik az ujjai az ilyen művelethez, vagy az esze rövid, vagy mindkettő. Miután megtudtam a tétel kiinduló számát, ami majd elvezet az ismeretlenhez, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan gyakran kuncsorog fröccsre valóért igazán.

Nyolcvanötezer, tudtam meg a havi apanázst, így el is tudtam neki mesélni, hogy akkor a postás most uszkve tízezerrel többel csönget kétszer, de ennyi pénzzel lehet, hogy háromszor is. Volt is nagy öröm, csűrdöngölés, amikor megtudta, hogy tízezer az ő sok milliárdja, és áldotta az urat Orbán képében, aki mindezt a sok jót most vele teszi. Talán ezt nem kellett volna, de mindenki úgy és annak örül, aminek csak akar. Az ilyen nyolcvanötezreseknek tényleg elég egy zsák krumpli a szavazatért, és akkor Orbán mennyivel olcsóbban megússza, mintha normális nyugdíjat adna nekik. Ilyenekből pedig annyi van, mint égen a csillag, és Hollik most hívogatja őket.

Úgy teszünk, mintha ez szimplán aljas dolog volna, pedig pénzbe kerül, mégpedig sokba. Az ember nem akar demagóg lenni, mert úgy járunk, mint a lélegeztetőgépekkel, hogy addig-addig volt intő példa a hiányuk, hogy most meg már raktárban rohad meg a tízezres fölösleg. Ez – azon túl, hogy valakik rohadt sokat kerestek rajta – arra is mutat, hogy képtelenek jó gazda módján gondolkozni, tehát alkalmatlanok. A telefonálgatás azonban szimplán csak propaganda, s mint ilyen, a rendszer aljasságának ékes bizonyítéka. Hollik helyében tehát nem nagyon döngetném miatta a mellemet, mert még beszakad, és szaladhat röntgenre vele.

És itt jutunk el oda, hogy mennyi hatalommegtartó okádékra verik el azt a pénzt, amit épp el nem lopnak. Így, tíz év után száz, sőt talán ezermilliárdokban mérhető a plakátok, konzultációk, reklámok, az egész propagandamédia – meg a jó Isten tudja mi még – ára, miközben az én drága Józsim tízezer pénztől röpköd, ami például Hegedűs szegényügyesnek egy flaska borra sem elég. Ilyesmikért jobb helyeken már fellobogózzák az Aurórát, élezik a kaszát meg a fokost, itt, minálunk pedig Hollikkal diskurálnak telefonon arról, hogyan szolgál a kedves egészségük, vagy, hogy hasogat-e a bütykük. Mert minden élet számít.

Tudjuk, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, csak arról nem volt szó, hogy kollektíven és ilyen huzamosan. Így jártunk. De mindig így járunk, mi, büszke szolganemzet, mint magyari genom vagy egyenesen hungarikum. Az ember ebbe aztán belefárad, mert anya szülte és mind csalódik végül, ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. De, hogy elégedett és hálatelt pofát is kell vágni hozzá, az már maga a perverzió, ami sokkal károsabb a kisdedekre nézvést, mint akármely formabontó mesekönyv. És itt érkeztünk el a dolgozat legnehezebb részéhez, a befejezéshez. Az író ember olykor mit nem adna egy jó lezárásért, ami esetünkben nem létezik. A nihilből nincs szabaduló út ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum