A lét dadog

„Morális és esztétikai értelemben megtört Orbán Viktor hatalma…még nyerhet választásokat, de a lelkesedésnek, a tiszteletnek vége. Ezer oldalon látszanak a repedések.” Ezt TGM mondta tegnap szimbolikusan a halálra ítélt Klubrádióban, de sokra nem megyünk vele. Morálisan soha nem is volt hatalmon, a lelkesedés és tisztelet pedig 2010 derekára elszállt azokban, akik a megváltót remélték benne, de csak egy despotát találtak a mózeskosárban. Akinek volt szeme, már ’98-végére, sőt, ’94 körül látta miféle alak ez, a törzsközönségben pedig a lelkesedés és a tisztelet is a régi, vagy csak a behódolást álcázzák ezzel, a végeredmény ugyanaz. Ami változott, az az agresszivitás.

Az álca végleges lekerülése, a pőre fasizmus megmutatkozása. A széplelkek számára, akik ódzkodnak a tiszta víztől, iderakom – nem először és nem utoljára – a fasizmus jellemző jegyeit, és tessenek egyenként elgondolkozni rajtuk, hogy jellemzőek-e kies hazánkra és Orbán uralkodására: vezérelv, új civilizáció építésének akarata, a hatalom kultusza, elit- és küldetéstudat, militarista színezetű mozgalom, az ifjúság dicsőítése, juvenalizmus, etatizmus, az állam szerepének abszolutizálása, a forradalmiság és a tradicionalizmus sajátos keveréke, rasszista jegyeket viselő szélsőséges nacionalizmus, antimarxizmus, imperialista, birodalom-építő hódító, terjeszkedő törekvések.

Mondhatnám, hogy na, ugye. Na, ugye. A barna köd belepte az országot, amit immár nem esztétikai, nem is etikai, hanem pőre túlélési szempontból kell vizsgálni, teljes erővel kiállva az üldözöttek mellett, mint ahogyan azt a maga is üldözött Iványi Gábor tette az SZFE oktatói és hallgatói felé intézett levelében:

„Megrendít bennünket az az egység és hűség, amellyel összetartotok, hallgatók és mesterek…Kérünk benneteket, hogy számítsatok minket is a barátaitok közé. Tanácskozva szenátusunkkal, mely az augusztusi ülésén egyhangúlag szavazta meg azt a határozatot, amellyel kiállunk mellettetek, szeretnénk felkínálni, fogadjátok el azt a szerény, de valódi lehetőségeket kínáló ernyőt, amit az átmeneti időre felkínálunk: kollégiumunkban van még valamennyi szabad hely. Konyhánk most is kész a kérésnek megfelelően 30-40 ebédet biztosítani, de ez a szám akár az egész egyetemi polgárság rendelkezésére növelhető. A Wesley Magyarországon akkreditált felsőoktatási intézmény, így teljes szabadsággal oktassatok és jöjjetek, vegyétek igénybe egész infrastruktúránkat és élvezzétek vendégszeretetünket.”

Ilyet és ezt olvasva az ember torka elszorul, mert meglátja az emberséget az embertelenségben, és a magyart az űzött magyarságban. Morális és esztétikai bukásról beszélni abban a környezetben, ahol ilyenek mellett magánszemélyek jelentik fel a diákokat, semmire nem vivő fellengzős kijelentés, és azt is mutatja, miért tartunk ma ott, ahol. Országunk elitjének az a része, amely azért volt felelős, hogy ne fajuljon idáig a helyzet, ellenzékek és megengedő, lila ködös buborékban ücsörgő filozófusok, mindenféle elemző széplelkek, akik mindemellett egészen jól eléldegélnek, mára elvesztették a jogukat az út mutatására.

Azt, hogy hogyan lehet élni Orbán rendszerében, hogyan kell élni kizárólagosan ahhoz, hogy valaha is le lehessen bontani, vagy magától összeomoljon, nem a stúdiókban nyilatkozó fennköltek és okosak, a még mindig magyarázatot és kiegyezést keresők fogják eldönteni és megmondani, mert egyet nem látnak, ami pedig a leglényegesebb: nincs alku és nincs megbocsátás, nincsenek kínos mosolyok, és hovatovább közös légtér sincsen. Hogy megértsük, annak idején Dalnoki Jenő, a Ferencváros edzője azt mondta a kevésbé képzett, ámde csupaszív és megalkuvást nem tűrő védőjéről, hogy tizenegy Vépivel végigverném az egész világot.

Ma is van Vépink, akit Hadházynak hívnak. Egyedül vívja a szélmalomharcát, az ellenzék most is magára hagyta, hogy utána majd sóhajtozzon az esztétikai és morális bukásról a jól fűtött és jól fizetett irodájából, küldözgetve a szerkesztőségeknek a felháborodott közleményeket. Százhat Hadházyval végig lehetne verni a NER-t, és egyetlen Iványival otthonossá lehetne tenni azt. Minden más mellébeszélés, minden megengedés megalkuvás, minden okoskodás fölösleges. Ahogyan Aureliano Buendia mondta, mielőtt ezredes lett, de már érezte a változás szagát: nem olyan időket élünk, hogy ábrándozzunk. És mindezek után Macondo mellett kitört a forradalom, de nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum