Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.
Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.
Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.
Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.
Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel és ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.
Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.
Vélemény, hozzászólás?