A szabadság részeg mámora

Balázs Péter a színészet Nagy Ference. Mert míg utóbbi azt jelentette ki, hogyha az uraság rendel tőle zenét jó pénzért, akkor ezt el kell fogadni, a színész pedig – mint emlékezhetünk – ennek oly jó része lenni lefetyeléssel sündörgött a hatalomhoz. Mindketten feladták a személyiségüket, egy csavar lettek Orbán gépezetében, és innen már nincs megállás. Ha zsebre teszik a júdáspénzt, azt meg is kell szolgálni, s ha esetükben nem lenne röhejes ez a kifejezés, akkor azt mondhatnánk, meg is szolgálják becsülettel az utolsó sestersiusig.

Így csúsznak egyre lejjebb a mocsárban. Ezek ketten saját magukra rakták fel a bilincset – és még mennyi ilyen önkéntes van –, és ugrándoznak a ketrecükben. Hogy jól érezik-e magukat, az egyéni lelkiismereti probléma. Az élni akarás vagy a jól élni akarás erősebb ösztön ezek szerint, mint a morál parancsa, habár esetünkben az látszik, hogy az immorális hatalom normáit teszik magukévá. Hogy ez gúnya vagy meggyőződés, az okozhat még dilemmákat, de olykor már gondolkodni sem kell ezen. Balázs Péter például egyértelműen megnácult.

Lehangoló nézni, hová jutott a nagy ho-ho-horgász, bár karakterszínészként könnyű cserélgetni a személyiségeket, ebben a legutóbbiban azonban, az Orbánéban teljesen megrekedt. Sőt, csúszik egyre mélyebbre. Amikor jól tartja őt a hatalom, és a pénztárhoz járul, már szólni sem kell, hogy egyszer majd kérnek tőle valamit, a szervilizmus fölzabálta azt az organizmust, amelyet Balázs Péterként anyakönyveztek valaha. Önként, dalolva, mondhatni kéjesen felel meg az elvárásoknak, amit mutatott már a hajdani oly jó része lenni elalélás is.

Manapság Vidnyánszkynak van itt az ideje. A mellette való kiállás a ki nem mondott kérés, és igyekeznek is a kis latrok becsülettel vagy becstelenül, ez nézőpont és erkölcsi alapállás kérdése csupán. Balázs Péter minden eddiginél messzebb ment, „bizonyos közéleti parazitáknak sikerülhet durva konfliktust generálni”, jelentette ki, és máris itt vagyunk a keresztény társadalom testén élősködőkön, ami szóhasználat a nyolcvan évvel ezelőtti zsidózás, És ma is az. Vidnyánszky is zsidózott, a kedves vezető pedig életterezett régebben. Ezek tiszta beszédek, ha sötétek is.

Aki így nyilvánul meg, tisztán beleáll egy eszmerendszerbe, és nem hajtogatja, hogy szabad. Mert érzi talán, hogy aljas eszmék foglya, bár ezt így bevallani soha nem fogja. Vannak viszont a szervilis hülyék is, mint tegnap Benkő Péter, aki ifjú korában oly jámboran és tiszta szívvel küzdött Jumurdzsák ellen. Más érdemeit nem nagyon találni a szakmájában, és ezek is elmúltak már. Benkő Péter ma egy szánni való öregember, aki boldogan ábrándozhatna a régi dicsőséges időkről, ehelyett a rezsim mellett tesz hitvallást ő is, és bár saját érdekében ne tenné.

Sok minden más mellett ez volt hallható tőle: „Fehér vagyok, heteró, és hiszek Istenben. A liberalizmusban nem. Én most érzem magamat szabadnak. Free Magyarország!” – Hogy valaki fehér, nem érdem, hanem állapot, hogy heteró az sem különösebben küzdelmes erény, hanem gének kérdése. Hogy ezzel kérkedik azonban, azzal megkülönbözteti magát mindenki mástól, aki nem ilyen. Benkő Péter kirekeszt, de nem tudja. Hisz Istenben: igyekszik még ezzel is kiválóságát igazolni, amiről ha gonosz volnék, megkérdezném, mikor kezdődött, nem véletlenül az elmúlt tíz évben-e.

Idáig szimpla seggnyalás, amit hallunk, a delírium csak ezután következik. Nem hisz a liberalizmusban a lelkem. De nem is kell, sőt, nem is lehet. A liberalizmus ugyanis nem hit kérdése, hanem létállapot, maga a derengő szabadság, a nagylelkű szemlélés és elfogadás, a megértés és a tolerancia, a segítés és gyámolítás, a szeretet. A liberalizmus a hit és Isten nélküli kereszténység, a nem kikényszerített, hanem belülről fakadó jóság. Benkő Péter ezzel szemben Istenben hisz, ezek szerint az ő útmutatásai szerint él, és ilyen ketrecből kiabálja, hogy szabad.

Benkő Péter egyáltalán nem tudja, miket beszél, de mondja. Hogy miért mondja, azt is tudjuk, beleült Orbán ölébe, és onnan, annak szorításából kiabálja a végtelen szabadságát. Ez rosszabb, mint Nagy Ferenc, aki bevallotta, pénzért nyalja a fenséges segget, Balázs Péter szintén, de pátosszá emelve a szolgaságot. Benkő Péter viszont önmagából fakadóan állítja be magát a NER-rel egynek lévőnek, valahogyan a kézcsókos öregasszonyok szintjén, ami már megvetést sem ér, csak sajnálatot. És akkor Esztergályos Ciliről még nem is beszéltem. – Úristen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum