Európa köldökén

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke bemutatta az új EU-költségvetésre vonatkozó javaslatait, amelyek NER szemmel nem kimondottan biztatóak. Pénz az lenne dögivel, mint eddig is, azonban Európa – mintha kezdene megjönni az esze – erősen hajlik afelé, hogy jogállami kritériumokhoz kösse a kifizetéseket, ami nagyon nem esne jól a kedves vezetőnek. Fejre állna a rendszere szó szerint, mert ugyanis a száguldozó gazdaság benzinje ez a pénz, benzin nélkül pedig az autó leáll, mint az tudvalévő. Mondjuk, hogy az Unió tökös gyerek lesz, és be is tartja azt, amiről most ez a Michel álmodozik, de erős reményeket ne fűzzünk hozzá, mert tudjuk, amit tudunk.

Azt jelesül, hogy hiába a lélek jó szándéka, amely arra sarkallná a tisztább fejűeket, hogy a német traktorista pénzéből ne épüljön fasiszta állam Európa köldökén, valami ismeretlen gazdasági, politikai, eszmei és még ki tudja milyen erősebb szándékok és érdekek miatt ezt mégis engedik. Hogy ez változzon a jövőben, az olyan reménytelen, mint hogy én táncra perdüljek egy discóban, de tegyük fel és engedjük meg az elmélet szintjén, mert a lehetőségek végtelenek, és egyelőre még van az embereknek szabad akarata is, bár ebben egészen biztos nem vagyok. Láthatják viszont felsőbb köreink is, hogy az a pénz, ami nincs zsebben, akár el is veszhet, ehhez képest viselkednek tehát.

Ezt nevezi a decens úri közönség pávatáncnak, aminek egy újabb fejezetét lengette be Novák Katalin a főnökével együtt, kijelentve, a Néppárt talán nem is a sorosista sátánok gyülekezete már, mint akár egy hónapja is, csak vannak benne véresebb szájúak, mint a Tusk. Így igazából a jövőjüket ennek kebelében képzelik el, az EPP az ő ringató anyukájuk, és más cuki kurvaságok. Ez az uniós belengetett keménykedés és a Néppárthoz való friss keletű dörgölőzés szimultán zajlik a színfalak mögött, csapásokat adnak és kapnak az elvtársak, ami bűnös folyamatokat kellő eufemizmussal politikának neveznek, pedig csak bandaháború. Vagy tornatermi kidobós.

Hogy a Fidesz átmenetileg a jobbik arcát igyekszik mutatni – legalábbis kifelé -, az ennek tudható be, viszont a helyzet semmit sem változott. Ismerjük már alaposan a galerit is, a módszereit is, de így megint és újra ott tartunk, hogy az ország sorsa ettől a döntéstől függ. Mert ugyanis – ahogyan valójában megérdemelné –, ha a Fideszt innen kivágnák, mint macskát szarni, akkor mindjárt egyszerűbb volna a többi európainak is, nem kellene a körmüket rágcsálni izgalmukban. Mutathatnák, hogy már ott sincs maradásuk, már ott is kitelt a becsületük, és dönthetnének a pénzmegvonás mellett, míg és azonban ha a Fidesz marad ott, ahol eddig is, hogyan néznének szembe magukkal.

Hogy az EP legnagyobb frakciójának nem büdösek ezek, akkor nekik hogyan is volnának azok. Ez az a pont, amikor az ujjunk belelóg a bilibe, mert a Fidesz azt a védernyőt, amit az EPP jelent, ebben a helyzetben minden körülmények közt megtartja, hogy Mészároson keresztül osztogathassák maguknak továbbra is a lóvét, és minket meg hülyére vegyenek. Ilyesmik fognak zajlani a elkövetkezőkben a színfalak mögött, a tét ez lesz, a fiúknak nem kicsi, de jól fognak kijönni belőle. És nem azért, mert olyan tehetséges lenne a csürhe, mert egyáltalán nem az, hanem, mert a demokrácia lomha és alapvetően jóhiszemű. Churchill is mondta, hogy szar, csak nincsen jobb nála.

Hogy belebukik-e egyszer fajunk, az történelmi és emberiség léptékű bizonytalanság, minket azonban a saját sanyarú sorsunk érdekel, mert önzőek vagyunk, mint mindenki. A szentek ugyanis ritkák. Még J. A. is felkiáltott egyszer, hogy nincs alku, ő hadd legyen boldog, nem biztató azonban, hogy amikor meglátta a boldogságot magát, az lágy volt, szőke és másfél mázsa. És most, hogy ezt is tudjuk, Lenin apánk után szabadon föltehető a mi a teendő kérdése, viszont erre a költő választ nem ismer, bár szeretne nagyon. Izgulhatunk itt látványosan, hogy az EPP-nek vagy az Uniónak együtt vagy külön-külön jöjjön meg az esze, erre azonban reményünk vajmi kevés van.

Itt maradunk majd megint magunkra, mint a magyarság legnagyobb győzelmeinek helyszínein, Trianonban vagy Jaltában, ahol egyik helyen sem azt nézték, hogy a magyar Mariskának mi a jó, hanem hasmenős világ urai böködték a térképeket, húzgálták a vonalakat, mert a történelem így készül, és nem a mosókonyhákban. Az a kellemetlen viszont, amikor épp részei vagyunk a történelemnek, amelyet jobb helyeken nem érez a halandó, mi viszont a Kárpátok alatt ezer év óta permanensen. Pech, vagy bús magyar sors, egyre megy, ha a toluló évszázados tanulságot most sem vonjuk le, azt jelesül, hogy meg kell tanulnunk a saját lábunkon járni, mint az épp felegyenesedő gyerek. Pont úgy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum