Tegnap láttam egy videót. Nem volt különös, madártávlatból mutatott egy kikötőt, amelyben jachtok sorakoztak, ilyen milliomos-milliárdos játékszerek, kotyogott a szelíd tenger a tövükben, csillogott a nap a vízen, majd kisbusz érkezett a parthoz. Kiszállt három nő, akiket a kapitány, matróz vagy hajószakács puszival üdvözölt, mint jól ismert vendégeket, aki beszálltak abba a jachtba. Olyan békés és olyan távoli volt a kép, hogy az embernek kedve támadt valami sírós zenét keresni a jutyubon, beüzemelni azt, majd fönnakadt szemmel nézegetni a légyszaros plafont az élet értelmén merengve.
Engemet a tenger látványa, szaga, hangja leginkább melankóliára késztet, ahogyan látszik a meggörbülő horizont, és alatta érezni a végtelent. Érteni vélem Lévay-Mikes mormolását, futó szelét, annak zúgását, és nem harántcsíkos strandlabda nekem a tenger távolból hallatszó kacajokkal, hanem J. A. vad, habzó nyálú vize annak falatjaként. De ez az én nyomorom. A három nő Mészáros Lőrinc különgépén röpült oda, a Mészáros tulajdonolta vagy bérelte jachtba száll be, és útra keltek a való világtól még messzibb vidékre, Brac szigetéhez, mint a média azt nyomon követte.
Nagyjából akkor történt ez, amikor Hollik képviselő teli, fröcsögő szájjal szidott és mocskolt mindent és mindenkit, akik nem ők, s akiknek nincs joguk beszállni abba a jachtba, mert nem haverok és cimborák. Későn ugyan, és nem is nóvumként, de egybeállt a kép, hogy voltaképp ez a célja, értelme, mozgató ereje és rugója a reánk zúduló tébolynak, hogy ez a három a csillogó tengeren ringatózó jachtba szálljon, és elhajózzon nyugalmas szigetre, el a mindennapok elől, ami mi vagyunk az összes fájdalmunkkal és a mi szépségeinkkel csakis.
Ők hárman a nemzeti tőkésosztály, hovatovább az új burzsoázia vagy kékvérűek, most festegeti nekik a kedves vezető intravénásan. És azt is tudjuk, alias Borkai, milyenek ezek, hogy nem a Törökországi levelek ugrik be nekik Brac szigetén a parton ülve, hanem a Gucci meg a Dom Perignon pezsgő, palackja három millióért. Sopánkodásom nem a nincstelené és nem is magamért sírok, akárha Babits – elnézést kérve a méltatlan összevetésért –, hanem, bármily meglepő, a szomszéd Józsiért, akit pedig mindig élcelődve szoktam ábrázolni. De Józsi csakúgy, mint a három jachtra szálló alak, most más.
Szimbólumok ők mindahányan, és eszköztáramban arra valók, hogy megmutassam világunk tökéletlenségét, kiábrándító valóságát, hogy látszódjék – bár ezt sulykolják –, egyáltalán nem a lehetők legjobbika, sokkal inkább a legalja, s ha kérdés van, az csak egyetlen egy: hogyan bírjuk ki benne anélkül, hogy fölkötnénk magunkat. Honnan van az a kiismerhetetlen élni vágyás, hogy benne maradjunk, holott értelme nincsen semmi, hogy Madách-csal szólván a küzdés volna a célja, ez nem aláírható forgatókönyv, romantikusoknak való ámítás csupán.
Mert mindaközben, amikor a három ismeretlen alak elhajózott a maga paradicsomába, magam napra-nap látom és tapasztalom az én Józsimat, akinek a nyugdíja arra elég, hogy két hétig éljen. S míg négy hét (egy hónap) után megkapja a következő ellátmányt, sündörgés és kéregetés az élete, ami megalázó, méltatlan napi küzdelem az értelmetlen életben maradásért. A helyzet sem új, Tiborc is panaszolkodott hasonképp a Bánk bánban, de az a Tiborc az nem a mostani Tiborcz volt. Így változnak a szereplők a végtelen időben, csak a helyzet marad ugyanaz.
Hogy ez így van, az nekem fáj. És az leginkább, hogy a nemzet, haza, Isten, család, valamint a mindezekről való vonyítás arra szolgál, hogy ezt elfedje. Az új gazdagok úgy is, mint újgazdagok menekülnek a repülőjükön meg a jachtjukon abból az országból amit nekünk ideszartak. A politikusaik pedig, mint janicsárok kegyetlen és alávaló módon gyaláznak mindent és mindenkit, akinek ez nem tetszik. S azért, hogy az a három zavartalanul hallgassa a tenger mormolását, holott fogalmuk sincs arról, az mit is jelent. Ez végtelenül lehangoló. Ahogyan látom, hogy a negyven fokban bugyborékol odakint az aszfalt.
Vélemény, hozzászólás?