Timpanon

Mára, mivelhogy van ez az ünnep, vagy gyász vagy gyászos ünnep, egy mesével akartam megörvendeztetni magamat, s ha úgy alakul, és egy húron pendülünk, illetve egy srófra jár az agyunk, a nyájas olvasót is. Szegénylegény és királyfi szerepelt volna benne meg Hetedhét ország elveszett tartománya, vagy óvodások vágyakozása egy soha nem látott, nem ismert ősi homokozóba. Esetleg – és tán ez lett volna a befutó – mesés keleti környezetben beszélgettek volna benne nagyszakállú arabok, ilyen Ali babás díszlet Füst Milán Hábi Szádijába ojtva, veretes és mélabús nyelvezettel. Érezni lehetett volna a vízipipa illatát a mesében, ezeregyéjszaka.

A nagyszakállú arabok előadást tartottak volna egymásnak a mi lett volna, ha lett volna elcseszett dialektikájáról. És tanmeséket, amelyek a logika szabályaival mutatták volna meg azt a képtelen helyzetet, amelyben a jámbor és együgyű szereplők zokogtak volna egy valaha volt nagyság után, olyan tájakért és emberekért, ahol soha nem jártak, akiket soha nem ismeretek, és nem is fognak soha. Egymás szavába vágva beszéltek volna a nagy szakállú arabok a mesebeli vidékről, amit a szomszédjuk mutatott be nekik egy olyan ember beszámolója szerint, aki már majdnem járt ott, viszont közösen tépték volna a szakállukat gyászukban, hogy mindez, amiről azt sem tudják, micsoda, elveszett.

Szép mese lett volna, olyan kész mondatok álltak sorban a fejemben, hogy holnap hajnalban jött volna értem a nagy fekete autó. Az élet azonban nem habostorta, és mindazt a nagy elszánást, ami bennem lobogott, hogy micsoda csudavilágot teremtek én máma reggel, egy perc alatt furkósbotozta le a szomszéd Józsi, aki tegnap este föltette a kérdést, hogy tudom-e, milyen ünnep lesz máma. Mindig így fitogtatja a mérhetetlen bölcsességét, hogy vizsgáztat, tudom-e, amit ő, mindazt a sokat. Ilyenkor választ sem vár, hanem kiböki, ami benne bugyog, de annyira, hogy magában se bírja tartani, mint ahogyan most is ilyen letaglózó mellbe vágóan.

Azt mondta a Józsi, hogy máma a Timpanonnak lesz a száz éves évfordulója. Ezt olyan határozottan közölte, olyan kőbalta biztonsággal, hogy a mondataim az én mesebeli keleti világomról csörömpölve hullottak darabokra, és Ady Bandi panaszolkodott föl az én bensőmben: „…De ha a piszkos, gatyás, bamba/ Társakra s a csordára nézett,/ Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett…” – És eszembe jutott a töklámpások közlési módszertana, amelyekben nem az anyag, hanem annak a hiánya hordozza a mondanivalót. Így jártunk máma én nyájasom, így kaptál ma a csudás mese helyett egyperces töklámpást. Ejj, mocskosélet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Timpanon
  1. hj szerint:

    Józsi – aki kedvenc szereplőm ebben a regényfolyamban – nekem az olyan giccses tárgyakat juttatja eszembe (és itt rögtön elnézést is kérek tőle, mert nem minősítésnek, csak hasonlatnak szánom), amelyek annyira, de annyira szörnyűek, hogy szinte már sajátos szépségűnek és sajnálnivalóan szerethetőnek érezzük őket. (Ez a „Timpanonozás” pedig tényleg mindent visz!)

  2. remete szerint:

    Ez az “ünnep” remek példázata annak, miként lehet a bolondját járatni egy országnyi idiótával. Ahol nem értik, hogy az utált “idegenek”, “mások”, a “németek”, a szeretett, akasztgató Ferenc Józsik nélkül nem lett volna a pozsareváci béke után se Nagy-M.o.!Hiszen az már Mohács után se létezett! Mohács csak 12 évre van Dózsa Györgytől (figyelem!: kisnemes!! székely lófő!! – nem jobbágy/paraszt!!) Ezért kellett volna a töriórán figyelni, nem pedig a lányok haját húzogatni azoknak, akik most hörögnek! Fölfogni ott, hogy a Török Bir. olyan katonai hatalom volt anno, mint ma pl. az USA. Földrajzórán is illett volna gondolni arra, hogy alapvetően síkvidéki jellegű a K-medence, alkalmatlan a partizánháborúra! De még az érdesebb felületű Balkán se bírt ellenállni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!