Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Óriás leszel
  1. Yeti szerint:

    Félindiai szerint.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!