Megyesi Gusztáv, szegény, határozta, adta meg a publicisztika tömör definícióját, miszerint az ilyen írásmű – mondta ő – nem egyéb, mint valahonnan eljutni valahová. Részemről szeretem ezt az utat, kóborolni itt-ott, erre-arra, gyűjtögetni a tényeket, aztán a célnál levonni belőle a következtetést és elégedetten hátradőlni. Ehhez képest Kásler miniszter megfoszt az efféle örömöktől, mert egyenesen a képünkbe hazudik bele. Le sem kell leplezni őt, elvesznek az intellektuális kihívások, a kalandos utak. Ez nem ér. Írástechnikailag sem, a társadalom szempontjából pedig, amelynek tagjait hülyének nézi, szintén. Illetve ebből a nézőpontból nevezhetjük tragédiának is.
Az történik, hogy szenvedésünk, megdöglésünk okát igyekszik elmaszatolni a koszos körmével, mert ugyanis azt mondja, csúsztatás az, hogy ő adta volna utasításba a kórházak kiürítését. Nem kell tovább mennünk, a levél itt áll előttünk az aláírásával, ennek ellenére azt állítja, ilyen utasítás soha nem hangzott el, és a hazaküldött betegekért kizárólag az orvosokat teszi felelőssé. Nem elegáns, mi több, galád. A nemzeti, kormányzati tájékoztató oldalon április 22-én az jelent meg, hogy a nemzeti kórházi ágyak harmincnégy százaléka eleve üresen állt, sőt, a nemzet érdekében a betegek jelentős része önként lemondott a műtétről, ezért a kásleri utasításkor már csak két százalékot kellett kiebrudalni.
Itt nem a százalékok és számok az érdekesek, hanem az, hogy a kormányzati tájékoztató oldal tanúsága szerint április 22-én még volt miniszteri utasítás, ami mára eltűnt. Csak ne lenne az a rohadt internet, nem bukna le a miniszter sámánpüspök elvtárs. Szél Bernadett végzi el Facebook oldalán helyettünk az utat, ahol is azt mondja, előkészítetlenül, kapkodva és a betegjogok teljes figyelmen kívül hagyása mellett zajlott a kórházi ágyak erőltetett ütemű kiürítése, amiben most már az ombudsman is vizsgálódik. Sőt, közzé teszi az április 7-én kelt miniszteri utasítást is arról, hogy a közfinanszírozott teljes ágykapacitás „minimum 60 százalékát” COVID-19 fertőzött betegek ellátására kell alkalmassá tenni április 15-ig.
A képviselő le is vonja a következtetést, miszerint a rendkívül szűkszavú miniszteri utasításból kiderül, hogy nem voltak hetei a kórházaknak arra, hogy végrehajtsák a parancsot: mindössze nyolc napot kaptak, amiből három a húsvéti ünnepekre esett. Nem kaptak magyarázatot arra, szakmailag miért indokolt az ilyen arányú ágykiürítés. Minden intézménynek fűnyíróelvszerűen kellett teljesítenie az arányt, nem volt semmilyen garancia arra, hogy a nem áthelyezhető/máshol nem gondozható betegek akkor is megkapják a szükséges ellátást, ha ezzel nem teljesül a hatvan százalékos cél.
Ehhez képest csúsztatás a kórházak kiürítésére vonatkozó parancs, ami állítással nehéz akármit is kezdeni, ha a valóság egészen más. Utólag kommunikálni azt is lehet, hogy a járvány kellős közepén a Szent János Kórház vezetése a koronavírusos betegeket ellátó Covid-osztályokon dolgozók óradíját csökkentette, mert az extra magas volt, száznyolcvan százalékos. Azt nem tudjuk, mennyi a fizetés, ha száznyolcvan százalékos, eléri-e egy államtitkár fizetésének tizedét, akiknek viszont a járvány közepén harminc százalékos emelést szavazott meg a dicsőséges százharminchárom. Látszik a fontossági sorrend, Németh Szilárd almát osztogat, a többiek tapsra buzdítanak.
Mindenféle szép szólamok mellett a betegek és az egészségügyben dolgozók rútul cserben lettek hagyva, és a nap mégis vidáman süt, sőt, a madarak is szenvtelenül dalolnak. Ha már a képünkbe hazudás megfosztott engem az írásban meglévő kalandos utazástól, akkor a célhoz érést is meghagyom egy kommentelő polgártársnak, aki a népköltészet gazdag szabadságával foglalja össze a fennálló helyzetet: „És mi van a lassan feledés jótékony homályába vesző, orrba-szájba kommunikált ötszáz rugós nem tudom minek nevezzelekkel? Nem álltak mégsem úgy a számok, vagy valamelyik hercegnő készül férjhez menni, oszt kell a pénz a lagzis disznótorra, ahová a Karácsony este, késve érkezik?” – Hosszan elhúzódó taps.
Vélemény, hozzászólás?