Bele a képünkbe

Megyesi Gusztáv, szegény, határozta, adta meg a publicisztika tömör definícióját, miszerint az ilyen írásmű – mondta ő – nem egyéb, mint valahonnan eljutni valahová. Részemről szeretem ezt az utat, kóborolni itt-ott, erre-arra, gyűjtögetni a tényeket, aztán a célnál levonni belőle a következtetést és elégedetten hátradőlni. Ehhez képest Kásler miniszter megfoszt az efféle örömöktől, mert egyenesen a képünkbe hazudik bele. Le sem kell leplezni őt, elvesznek az intellektuális kihívások, a kalandos utak. Ez nem ér. Írástechnikailag sem, a társadalom szempontjából pedig, amelynek tagjait hülyének nézi, szintén. Illetve ebből a nézőpontból nevezhetjük tragédiának is.

Az történik, hogy szenvedésünk, megdöglésünk okát igyekszik elmaszatolni a koszos körmével, mert ugyanis azt mondja, csúsztatás az, hogy ő adta volna utasításba a kórházak kiürítését. Nem kell tovább mennünk, a levél itt áll előttünk az aláírásával, ennek ellenére azt állítja, ilyen utasítás soha nem hangzott el, és a hazaküldött betegekért kizárólag az orvosokat teszi felelőssé. Nem elegáns, mi több, galád. A nemzeti, kormányzati tájékoztató oldalon április 22-én az jelent meg, hogy a nemzeti kórházi ágyak harmincnégy százaléka eleve üresen állt, sőt, a nemzet érdekében a betegek jelentős része önként lemondott a műtétről, ezért a kásleri utasításkor már csak két százalékot kellett kiebrudalni.

Itt nem a százalékok és számok az érdekesek, hanem az, hogy a kormányzati tájékoztató oldal tanúsága szerint április 22-én még volt miniszteri utasítás, ami mára eltűnt. Csak ne lenne az a rohadt internet, nem bukna le a miniszter sámánpüspök elvtárs. Szél Bernadett végzi el Facebook oldalán helyettünk az utat, ahol is azt mondja, előkészítetlenül, kapkodva és a betegjogok teljes figyelmen kívül hagyása mellett zajlott a kórházi ágyak erőltetett ütemű kiürítése, amiben most már az ombudsman is vizsgálódik. Sőt, közzé teszi az április 7-én kelt miniszteri utasítást is arról, hogy a közfinanszírozott teljes ágykapacitás “minimum 60 százalékát” COVID-19 fertőzött betegek ellátására kell alkalmassá tenni április 15-ig.

A képviselő le is vonja a következtetést, miszerint a rendkívül szűkszavú miniszteri utasításból kiderül, hogy nem voltak hetei a kórházaknak arra, hogy végrehajtsák a parancsot: mindössze nyolc napot kaptak, amiből három a húsvéti ünnepekre esett. Nem kaptak magyarázatot arra, szakmailag miért indokolt az ilyen arányú ágykiürítés. Minden intézménynek fűnyíróelvszerűen kellett teljesítenie az arányt, nem volt semmilyen garancia arra, hogy a nem áthelyezhető/máshol nem gondozható betegek akkor is megkapják a szükséges ellátást, ha ezzel nem teljesül a hatvan százalékos cél.

Ehhez képest csúsztatás a kórházak kiürítésére vonatkozó parancs, ami állítással nehéz akármit is kezdeni, ha a valóság egészen más. Utólag kommunikálni azt is lehet, hogy a járvány kellős közepén a Szent János Kórház vezetése a koronavírusos betegeket ellátó Covid-osztályokon dolgozók óradíját csökkentette, mert az extra magas volt, száznyolcvan százalékos. Azt nem tudjuk, mennyi a fizetés, ha száznyolcvan százalékos, eléri-e egy államtitkár fizetésének tizedét, akiknek viszont a járvány közepén harminc százalékos emelést szavazott meg a dicsőséges százharminchárom. Látszik a fontossági sorrend, Németh Szilárd almát osztogat, a többiek tapsra buzdítanak.

Mindenféle szép szólamok mellett a betegek és az egészségügyben dolgozók rútul cserben lettek hagyva, és a nap mégis vidáman süt, sőt, a madarak is szenvtelenül dalolnak. Ha már a képünkbe hazudás megfosztott engem az írásban meglévő kalandos utazástól, akkor a célhoz érést is meghagyom egy kommentelő polgártársnak, aki a népköltészet gazdag szabadságával foglalja össze a fennálló helyzetet: „És mi van a lassan feledés jótékony homályába vesző, orrba-szájba kommunikált ötszáz rugós nem tudom minek nevezzelekkel? Nem álltak mégsem úgy a számok, vagy valamelyik hercegnő készül férjhez menni, oszt kell a pénz a lagzis disznótorra, ahová a Karácsony este, késve érkezik?” – Hosszan elhúzódó taps.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!