Maradj otthon. Együtt sikerülni fog. – Ilyen feliratok vannak a képernyő sarkában még mindig, amikor pedig a magasságos atyaúristenek, úgymint Ceci néni, meg a főnöke, ez az O. V. lazítottak a gyeplőn. Ennek következtében például kocsmába lehet menni majdnem korlátok nélkül, boltba viszont nem. Ha egy méterre egymástól issza le magát az állampolgár, nem kell eltakarnia az arcát, és együtt vedelhet a hetven éves meg a siheder, ellenben a boltba nem léphetnek be ilyen felállásban, még akkor sem, ha házaspárok. Ha még élne Andy V., nem járhatna a nejével farhátért, viszont egy felest bekaphatnának a sarki talponállóban.
Az élet kuszaságában ugyan lehetne, de kormányunk gondolkodásában ne keressük a logikát, kilátástalan időtöltés volna. Lopni, titkosítani, eddig terjed a horizont. Most már annyira mindegy minden, hogy az amúgy rendőr belügyminiszter irányítja az egészségügyet, tárgyal az orvosokkal, bár, ahol Orbán a prime minister, úgyis mellékes az ilyesmi. Jó pénzért mindig akad valaki, aki az arcát adja O. V. delirálásaihoz, Semjén szokta a leghülyébb és legaljasabb dolgokat előterjeszteni, de ez csak azért jutott az eszembe, mert azon morfondíroztam, mért kéri a tévé, hogy maradjak otthon, meg hogy miért mondja, együtt sikerülni fog. Mi?
Otthon maradni, vagy valami más? Itt tartunk a járvány harmadik hónapjában, és tele vagyunk kérdésekkel, amelyekre soha nem érkezik válasz, mint ahogyan arra sem, mennyit lop majd a rezsim a Budepest-Belgrád vasútvonal kínai pénzéből. Ilyen információkkal nem terhelik az állampolgárokat. Viszont, hogy lazul a járvány szorítása, azt József szomszéd előadásából tudom, és voltaképp ő, valamint az összes többi késztetett arra, hogy félúton visszatekintsek a járvány zajlására, hogy mennyire megszenvedtem én ezekkel, mert beszorítva a karanténba koncentráltan tapasztalta meg az ember a magyar valóságot. Malomalja, fokos.
Így kezdte megérteni (az ember) azt, Orbán mért lehet hatalmon még mindig, és miért fog ott maradni örök időkig. Most azt tessenek elképzelni, hogy József szomszéd a járvány hosszú ideje alatt naponta többször is megjelent azzal a sóhajtással vagy felkiáltással, hogy megbassza őt az unalom. Hogy ezt elűzze, engemet szórakoztatott úgy nagyjából százötven szóból álló világnézetével, amely a Kossuth Rádióból táplálkozik szünet nélkül. És ez okozza, hogy egészen elképesztő történetekkel tud ő letaglózni, ám egy idő után már rohadt fárasztó a hülyeség töménysége, illetve a szánalom terhe, hogy nem bír kijönni szavak formájában a fejében megbúvó gondolat vagy izé.
Ez a hosszas karantén arra is jó volt, hogy alaposabban megismerje az ember az összes szomszédját, akiket szintén megbaszott az unalom, és útravált belőlük valami, nem tudom kimondani, micsoda. „Mi hírért, sikerért szalasszon, ösztönzőnk, igazi valónk, útravált belőlünk az asszony.” Ady így sikongott Léda után, mint ismeretes, az én szomszédaimból pedig az igazi lényük türemkedett elő az elhúzódó napokon, hogy aztán el is csodálkoztam már, Kázmér, cseszmeg, csoda, hogy élsz. De tényleg. Mert például Mihály szomszéd ilyen fűnyíró munkatárs.
Büszkén szokott pöfögni a fűnyírójával, s most, hogy megbaszta az unalom, az időjárást tanulmányozza. Csöpög az eső, jövök be az utcáról a lépcsőházba, aminek a másik felén, nyolc méterre az udvaron áll a fűnyíró munkatárs, és érdeklődik, hogy odakint esik-e. Szemben az utcán egyfolytában az ablakban könyököl Mária néni. Ő az, amikor taxira vártam, el akart zavarni mondván, mit keresek az utca azon oldalán a járdán, hogyan képzelem ezt. Ő beszélget most az autóvillamossági szerelővel, aki gyomorból jövő bunkósággal szid mindenkit, hogy nem kaszálják az árokpartot.
Nem eldönthető, hogyan jutott idáig. Vélhetően a kedves vezető sugalmazására, hogy segélyt nem adunk, dolgozzon meg a pénzért az organizmus, mert ez munka alapú társadalom. A szerelő dolgozik is, öten néznek egy autót az utcán, ami a műhelye, túráztatják azt a kurva motort, jómunkásember magyar férfiak, Mária néni mosolyog az ablakban, szívja a benzingőzt és várja a postást a nyugdíjával. Sorolhatnám még az élményeimet az utcámról és azokról, akik a járvány alatt töményen jelentek meg az életemben, de ilyeneket látván ordítana az ember, de csak megszállja a végtelen spleen.
Hogy mi lesz ezután, azt József szomszéd mutatja, aki tegnap megjelent az unalom farkával a seggében, és elkezdte, hogy a rádiójában Nógrádi professzor (sic!) a migráncsokról beszélt. Eszembe ötlött, hogy én meg a tévében láttam Spöttle professzort hasonló témáról értekezni, ami annak a jele, kezd lecsengeni a járvány, és új kihívások kellenek a harcos magyar férfiaknak. Ránéztem Józsefre, eszembe jutottak a testvérei: az esőnéző, pöfögő Mihály, Mária néni, a gyomorból bunkó szerelő, meg a többi, és elkezdett hangosan csattogni, verni a szívem valahol a fejem fölött.
Vélemény, hozzászólás?