Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.
Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.
Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.
Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar sors, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.
Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek így kinevelnek, arra fog emlékezni, hogy május kilencedike az a nap, amikor bejöttek az oroszok, akiket aztán Orbán Viktor űzött el.
Ezzel nem is csak az a baj, hogy a múlt hamis lesz, hanem, hogy egyáltalán nem lesz múlt, mint ahogyan a fideszisták számára tényleg nincs is. Orbán még a harminc évvel ezelőtti önmagával sem tud szembenézni, illetve, ahogyan az események gyorsulnak, és egyre inkább győz rajta a demencia, lassan már a tegnapival sem. Sőt, olykor a délutáni sem a délelőttivel, de ez az ő, nyomora és a nemzet tragédiája. Az egy héttel ezelőtti politikai nyilatkozatból megtudhattuk, hogy a történelem velük kezdődött el újra pár évvel ezelőtt, így nem csak az ország életéből töröltek ki évtizedeket, hanem a sajátjukéból is, mintha valami most folytatódna, ami ’45 előtt sajnálatosan félbeszakadt.
És már el is jutottunk a kályháig, ahol a tánc elkezdődik, illetőleg, ahol véget is ér. Marquez múlt nélküli bambaságnak nevezte azt az állapotot, amelybe Macondo került, amikor az álmatlansági kórtól lakosai elvesztették az emlékeiket. Ahogyan körbenéztem honfitársaimon tegnap, akik, amikor eléjük került ez a dátum, ez a május kilencedike, éppen csak azt nem mondták, he, mijafasz? Ebben az országban kiveszett az emberekből a családjuk története is, élnek a folyamatos jelenben, míg aztán Ivan Iljics ellenében ők majd nem kapnak elbocsátást a szenvedésekből. Mert képtelenek belátni, hogy életük múlt nélkül egyszerű, mindennapi és iszonyú.
Azért F. Milán bácsival oldjuk fel ennek a mély tragikumát kicsit. Ezt mondja az öreg: „…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…” – Hát, valahogy így.
Vélemény, hozzászólás?