Duda

A XVIII. században Cullodennél (Skócia) Charles Edward Stuart (II. Jakab, trónjától megfosztott angol király unokája) a skót klánok élén lázadva vereséget szenvedett Vilmos Ágosttól (II. György fia), aminek gyászos vége lett a skótokra nézve. Az angolok is kitalálták a maguk endlösungját a skót kérdésben, sok minden más mellett betiltották a tartánt (a jellegzetes skótkockás szövetet), a skót dudát, sőt, még az ősi gael nyelvet is, ami három dolog a skót identitás része. Így lett vége a jakobista buzgalmaknak, elsorvadt a skót klánrendszer, a hagyományok meg szokások, és kitántorgott Amerikába másfélmillió emberük.

Mit ér egy skót duda nélkül, és mit ér egy Hadházy dudálás nélkül, hogy megvonjuk a párhuzamot a bús magyar és skót sors között. Mert ugyanis tegnap itt minálunk I. Viktor magyar király megtiltotta az autódudálást, és rendőrei szarrá büntették Hadházy Ákos seregeit, így hallgattatva el a magyar hadházysta buzgalmakat. Pár tucatnyi autós tülkölt ugyanis, hogy Orbán meghallja a panaszukat, és ez, amennyire szánalmas, annyira kétségbe ejtő is. Mert az ilyen akcióknak nemhogy semmi értelme, de még arra is alkalmasak, hogy a véres szájú orbánisták hangosan röhögjenek rajtuk a jobboldal erkölcsi fölényének tudatában, harsogva: mit akar ez a pár szánalmas bohóc.

És egyébként tényleg, meg valóban. A dudálás szimbólumnak sok, tettnek kevés, mert ha már autókkal lázadunk, akkor lázadjunk tökösen, mint a taxis felkelés idején még annak idején, a XX. században. De ahhoz tömegek kellenének, azok pedig nincsenek. Tényleg, hol vannak a tömegek azon túl, hogy a barlangjukban maszkban ücsörögnek? Sehol sincsenek, még utoljára a netadó mozgatta meg a fantáziájukat (ennek is ezer éve), azóta semmi. Néhány kisebb akció a szánkók ellen, pár szónoklat, és menjünk haza békével, holott a király elveszi az életüket teljesen. Most meg már dudálni se lehet.

Mindez egyébként, hogy pár tucat autós dudálására úgy ugranak a rendőrök, mintha kaszákkal vonulna a tömeg az utcán, azt jelzi, hogy be van szarva a hatalom. Másrészt pedig, hogy tényleges konfliktus esetén vér folyna, mert ezek Orbánra meg Pintérre esküdtek fel, nem pedig a népre. A kérdés az, meddig köti őket az esküjük, vagy mikor veszik elő helyette a lelkiismeretüket, viszont ez a soha meg nem tudható dolog, mert soha nem lesznek döntési helyzetben és kényszerben. Ez meg – gondolják szolgalelkűen – belefér, hogy a kétségbe esett embereket büntetjük, mert nem tartják be a KRESZ-t. Ugyan már, királylány.

A tegnap kiszórt ötvenezrek a szervilizmus és alávetettség ötvenezrei voltak. A rend őrei ugyanis mosolyogva szurkolhattak volna a dudálóknak, hogy nyomjad neki komám, hadd hallja. De nem. Vették elő a csekk-könyvüket, és osztották az áldást. Főleg a fiatalkák, akik már Orbán emlőin nevelkedtek, mert ezek olyanok. Hogy reggel boltba megyek kifliért, ez mindig hozzátesz a meséhez, mint ma is, megtámogatva a Cullodentől kezdődő előadást, hogy egy magyar kisváros lepukkant boltjához érjünk el vele. Mert ugyanis a boltban, ahol kötelező a maszk, egy rendőrlány (szőke, copfos) maszk nélkül rohangált, a boltosok meg nem szóltak neki semmit.

Tátott szájjal nézték – gondolom – a maszkjuk alól a hatalom emberét, tegyen, ahogyan akar, míg ellenben a Józsikat majdnem két kézzel hajították az utcára, de legalábbis leüvöltötték a fejüket, ha maszk nélkül merészkedtek az üzletbe. És aztán majd az ilyen maszk nélküli, szőke és copfos rendőrlányok büntetik meg a dudálókat, mert rendnek kell lenni. Nem tudom, érezni-e a helyzet fonákságát, ahogyan az állam átveszi a köznapok irányítását, hogy mikor szellenthet az alattvaló, ugyanakkor ez nem is meglepő annyira. Hiszen csak most húzta ki a mocskos ujjait a bugyogónkból.

„Szabaccság” – ordította még jóval Culloden előtt a szintén angolok ellen lázadó William Wallace, miközben éppen ők kibelezték. Későbben a jakobista Charles Edward Stuart herceg meg élete végéig bujdosott, sőt, nem is dudálhattak. A skótok mégis, ennek ellenére is köszönik, jól vannak. Mert míg a böszme angolok most a Jonhsonukkal kínlódnak, a vad, részeg és büszke skótok immár újra dudával a kezükben azon gondolkoznak, hogy most már végérvényesen ott hagyják őket a francba. Az állhatatosság nem mindig, de olykor kifizetődő, ez vigasztaljon mindenkit, amikor föladja a dudálásért kapott ötvenezres csekket. Kirielejszon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum