Most már megdöglünk

Vácon két jámbor fegyverrajongó majdnem porig rombolt egy tízemeletes házat, amikor gránátot melegítettek a tűzhelyen. Röpültek a válaszfalak, tört az ablak, és végül több mint százan nem tölthették otthon az éjszakát, mert nem lehetett tudni, összeomlik-e az épület. Hogy miért sütötték meg a harci eszközt, azt senki meg nem fejti, lehet, hogy tojásgránát volt, és rántottát készítettek. A fegyverbuzi veszélyes állatfajta, ha mellette még hülye is, ez a vége. Kormányunk viszont most készül hazafiasan lőtérré változtatni az egész országot, meg fogunk dögleni mindannyian.

Ezek a váciak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat, nem a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, mert a társadalom gondoskodik bajba jutott tagjairól, ha arra méltónak tartja őket, nem kerül sokba és nem tart sokáig. Akinek magyarok rombolják le a nappaliját a megsütött gránátjukkal, kapnak fedelet, akinek az egész országát bombázza szarrá Putyin, Erdogan és mindenféle csatlósaik, azok minden erkölcsi aggály nélkül pusztulhatnak a tengerbe, éhezhetnek a kerítés mögött, mert az irgalom ezek szerint nem egyetemes kategória, hanem csak a kiválasztottaknak jár.

Ennél még egy tigris is erkölcsösebb, az oroszlánkölyköt szoptató kutyába pedig több együttérzés szorult, mint az üldözött keresztényekbe. Ez abból is megmutatkozik, hogy kies városomban a belváros rohadtul keresztény képviselőjét zavarták a hajléktalanok, ezért leszereltette a padokat, hogy ne legyen hol ücsörögniük. Nos, ettől még ott vannak, csak most álldogálva hajléktalanok, és épp a templom előtt ácsorognak, ahová a decens keresztények járnak, akiket a padokon zavartak. Most azonban ők azzal vannak elfoglalva, hogy eltüntessék a szenteltvizet, mert attól is el lehet pusztulni.

Keresztényeink féltik a nyüves életüket, lefóliázzák a gyóntatószék rácsát, nem fognak kezet istentisztelet után, Krisztus testét sem dugiszálja a szájukba a plébános, és közös pohárból iszogatva sem dicsérik az urat. Mert kiderült, hogy a tízparancsolat szart sem ér, és Kásler is hiába adott milliókat az evolúció tagadására, amikor a vírus az orra előtt mutálódik, bizonyítva, hogy kinek van igaza. Einsteinnek vagy a kétezer évvel ezelőtt deliráló kecskepásztoroknak, amire teológia épül, hogy képtelen logikai csavarokkal igazolják a lázas vízióikat, s ha már nincs érv, akkor azt mondják: csak.

Ez a hit: a csak. Annyit is ér, mert például olyan mohamedán irániak, akiknek amúgy a vallása tiltja az alkohol fogyasztását, abbéli – ezek szerint magasabb rendű – hitükben, hogy az alkohol hatásos a koronavírus ellen, halálra itták magukat. S ha ez nem lenne tragikus, ironikusnak volna nevezhető, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Már csak az a kérdés, hogy ez a mi életünkben (halálunkban) bekövetkezik, vagy még várni kell rá egy kicsit. Nem lesz egyszerű, mert mindig azok visítanak a legjobban az elmúlás ellen, akikre állítólag a mennyország vár.

Ha nincs tétje, mindenkinek nagy a pofája, de, ha körülötte kezd el lóbálni a kaszás, előtör az organizmusokból a vinnyogó nyüszítés, hogy vegyen el akármit is az úristen, csak ne az ő nyüves életét. Erre a legjobb példa, hogy szintén a városomban a nyájas olvasók szidták a sajtótermékeket, hogy csak kattintásvadász módon riogatnak ezzel a vírussal. Amikor viszont kiderült, már erre is lehet fertőzött, elkezdték a sajtótermékeket hívogatni, hogy ők érintkezhettek-e vele, amikor leomlott az érinthetetlenség burka, már odalett a nagy arc, csak a befosott óvodás maradt.

Mindenki így jár, aki hazudik magának és a világnak. Emlékezzünk arra a képre, amikor a tetves, bolhás, szakállas Szaddámot húzták elő a rókalukból, így tűnik majd el az erkély biztonsága is, így omlanak le a díszletek. Épp most mutatkozik meg a hit illékonysága, a civilizáció tehetetlensége, az, hogy az élet milyen sérülékeny, és semmi köze magasabb rendű dolgokhoz. Bizonyos baktériumok túlélik a világűr iszonyatát, a csótányok már millió évek óta itt vannak, míg az ember jobb esetben is csak pár tízezer éve. Azóta készül a halhatatlanságra, és ebbe fog végül belepusztulni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum