Fülelt a csend, egyet ütött

Hogy remény nyílik némi hallgatásra az évtizedes csatazajban, először akkor mutatkozott, amikor a lengyel testvérek, úgy is, mint dva bratanki, sajnálattal közölték, hogy idén nem emelik az ünnep fényét, nem jönnek a Múzeumkertbe, ahová ők bemehettek volna, míg olyan magyarok meg, akiknek van mondjuk fütyülője, nem. Hogy félnek-e a bratankik a vírustól, vagy csak a protokoll miatt maradnak távol, lényegtelen, ami lényeges, egy okkal kevesebb, hogy a kedves vezető kibomlott hajjal és megbomlott elmével ordibáljon a pulpituson, migránsozzon, sorosozzon. Más nincs a repertoárjában, tehát a bratankik szíves lemondásukkal azt segítették elő, hogy ez elmaradjon, és csend legyen végül is e vidéken.

Mindez persze nem lett volna elegendő, kellett hozzá pár magyar beteg magyar földön, ami azt mutatta, mindmeghalunk, vége a világnak, mert még a szenteltvizet is kimerték a tartójából, a gyóntatófülke rácsát befóliázták, Krisztus testét, mint ostyát nem dugiszálja a szájunkba a plébános úr, csönd lesz ott is. Isten és az ember közül elhárul az egyetlen akadály, amit egyháznak hívnak, és mindeme borzalmak közepette pártunk, s ami vele egy, Orbán Viktor Mihály lemondott arról, hogy az iduson kappanhangon üvöltözzön, mert elmaradnak az ünnepek. Gondolom, az erre szánt pénzt azért zsebre teszik, dupla haszon, szimpla élvezet, és még arról is le kell maradnunk, hogy Schmitt „álamelnök” úr becses neje 1848 méteres trikolórt cibál keresztül a városon.

Micsoda egy csöndek lesznek, mert más városok is azt mondták, hogy az ünnep elmarad. De mi lesz így a hazafias neveléssel, hogyan kalasnyikovoznak az óvodások és vezetnek száz tonnás tankokat a kisiskolások, jajj, nem tudnak talpaink egymásra lépni, idióta huszárok nyalkáskodni, egyszóval az van, hogy mi lesz velünk nagymama? Megdöglünk, kisunokám, ennél több nem történhetik, és jobb is nehezen, módunk nyílik személyesen találkozhatni az Istennel magával, miközben testünk elomlik és puha sárrá rothad. Viszont a média nem ismeri a halált, illetve csak a más halálát ismeri, a magáét nem. Azzal vigasztaltak tegnap, hogy az emberiség ennél súlyosabb járványokat is átélt, de bassza meg, meghalni az egy szokott, nem a faj, ez utóbbi inkább kipusztul.

Meghalni magányos foglalatosság, egyedül fullad meg az ember a jámbor vírustól, eszi meg a láz és megy el az esze. Sovány vigasz, hogy a pestisnek is voltak túlélői, ennek is lesznek, no de, ki lesz közöttük, hogy kinek a javára hirdetett csöndet átmenetileg a vezér, hogy ő félti-e a tyúkszaros életét, vagy a népeiét óvja, ez sem eldöntött igazán, és soha nem is fog kiderülni. Igen ám, de látjuk, a hitet leteperi a biológia, a tízparancsolat nem óv meg semmitől, a golyóálló mellény mit sem ér a kis vakarcs vírus ellen, mert így megy ez. Várjuk tehát, hogy a kedves vezető mikor kezd el szkafanderben közlekedni, mikor záratja be a stadionokat, a csöndeknek tehát olyan kimeríthetetlen távlatai nyíltak meg előttünk, mint már nagyon rég vagy soha.

Az ember zajos fajta, a fideszes egyenesen harsány, ezek ordítanak rend szerint, visítanak és hörögnek, a mélázó hallgatás nem a sajátjuk, mert még mindig azt hiszik, annak van igaza, aki hangosabb, és mindezt a tévképzetet most felülírja, megcáfolja mintegy ez a kedves vírus, akinek indításként azt köszönhetjük, hogy elmarad egy tébolygás. S ha csak ennyi, már az is valami, momentán a minden. Hogy aztán ezen felül milyen praktikum következik még, miféle egyéb örömök, az máma nem tudható, de nem is akarjuk igazán. Annyi így első ránézésre, hogy – mint kitetszik – a népek elkezdenek magukkal foglalkozni, nem a másikkal, kopik kicsinyég a házmester habitus, és akkor már duplán megérte. Így nézzünk szembe a ránk váró karanténos napokkal tehát könnyedén.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum