Miután a várakozás értelmetlenségéről kicserélték az összes létező eszmét, José Arcadio, Florentino, valamint Béla, ideje volt az álmok mezejéről visszatérni a másik álomba, amit valami tévedés folytán valóságnak neveztek, és mégis mézeskalács szaga volt, meg kakaó. Ki érti ezt, hogy éltes emberek, komoly regényhősök, szerelmes meg hadvezér férfiak, és pláne Béla kakaóillatú a kocsma udvarán, ahol is jó eséllyel maximum cefre, okádás vagy vizelet szaga lehetne, de nem, neki édeskés párája van, mutatva azt, hogy épp készül elillanni a valóságból megint, csak még nem tudja, milyen vidékre is.
A bádogbános megkongatta a templom harangját, nem hívogatva, nem figyelmeztetve, térítési szándékkal, hanem csak úgy megszokásból, hogy beterítse a fém hangjával a falut, a kukoricást, a temetőt, mögötte a cafatokban lógó óriásplakátokkal, hogy visszapattanjon aztán a hang a horizontot megülő dombokról, mutatva a létezés határait és a kilátásokét meg reményekét úgyszintén. A templomtoronytól a dombig és vissza, idáig terjedt a falu élete, és ez nem volt tágasnak nevezhető, de emberléptékűvé tehető lett volna, másképpen is láthatták volna a csillagokat, és mégse látták.
Lehetett volna, mégsem az lett. Mégis, a nagyobb gond az volt, hogy azt sem tudták, mi is lehetett volna, ami aztán nem lett, így azt sem tudták, hogy hiányozhatna valami, ha nem tudhatták, mi hiányzik. Vasárnap húst klopfolunk, misére megyünk, köznapokon zakatolunk traktorunkkal, imádkozunk, szaporodunk berúgunk, mi kell még, mi is kellhetne? Na, ugye, hogy semmi se. Viszont, hogy a föld lapos-e vagy kerekded, ahogyan a hitetlenek tanítják, az sem tudható, a dombtól nem látni rendesen, Isten hogyne lenne, ha minduntalan megver bennünket, és a talpaink is egymásra lépnek.
Ilyen hangok hallatszottak jőni a templom felől, és José Arcadio, aki csupán spekulációval és józan ésszel kikövetkeztette, hogy a föld kerek, mint a narancs, s emiatt őt őrültnek nevezték, és vénségére tényleg ki is kötözték egy fához, meg don Floro, aki a távíróval győzte le a távolságot meg az időt, és volt ereje kivárni, míg a gőzösön végtelenül utazva találja meg az életet, csodálkoztak Béla méláján, hogy egyáltalán mit is akar, mit szeretne úgy igazán, mitől lenne neki jobb, amikor még ő sem tudta. Csak annyit sejtett, hogy ezt nem, de tagadásra nem lehet boldogságot építeni.
És hogy mi is ez a bizonytalan és illékony valami, amit a boldogság összefoglaló néven illetnek, ez sem elmesélhető, ha van egyáltalán, és még az sem biztos, hogy akar ilyesmit az ember, ha ránéz a duplagyűrűsökre, az olajos hajúakra és bánatos szeműekre, akik a butaság bátorságával masíroznak végig az életen, konform-komilfóan születéstől a halálig, bejáratott keretek és szerepek között. Nem gondolkodnak azon, mi lehet a dombon túl, hogy mért bukik le meg kel föl a nap, és ettől üli meg a szájukat a bamba vigyor, és emiatt visítanak, ha dörög az ég.
Legyél hülye. – Vélte megtalálni a receptet Béla az élet elviseléséhez, de José Arcadio erősen ingatta a fejét, és Florentino is rezegtette a fekete kalapját, mert mindketten túl voltak már minden jón és rosszon, ezért volt joguk és okuk útmutatást adni az élet zivataraihoz. Csinálj úgy, mintha hülye lennél, hangzott el egyszerre a szájukból, pedig össze sem beszéltek, folyjon a nyálad, nézz ostobán, vesd a keresztet, miközben növeszted körmöd és fogad, vagy guggolj a sarokba katatón monoton. Nevess a világ ostobaságán, vagy sírjál rajta, meg fogod bánni.
Hogy mi, hogy mi? Kérdezte Béla a két bölcstől, akik elmondták, hogy ezt a megbánást nem is igazából, nem mint vitathatatlan igazat, hanem a ritmus és a megszokás miatt tették hozzá, tisztelegve mintegy a jó öreg Sören előtt, és nem is kell komolyan venni sem őt, sem őket, egyáltalán, semmit sem kell komolya venni, ezt tanítja a tapasztalat és megfontolás. Ezt mondták, de közben már párologtak el, mint nyári zápori tócsa, a gőzük beszélt csupán, ahogyan szublimálódtak bele a múltba, és Béla megnyugodott, hogy van muníció megint újra elviselni az életet, ahogyan majd a halált is.
Vélemény, hozzászólás?