Csuhások! Térdre, imához!

Niedermüller Pétert a közeljövőben meg fogják verni. Nem tudni pontosan mikor, nem tudni hol – egy sötét sikátorban –, nem lehet előre látni, hányan, de megverik. Erről két ember tehet: ő és Orbán Viktor. Niedermüllerben tegnap testet öltött a liberális gonosz, aki a létében fenyegeti a nemzetet, amely fehér, hetero és keresztény. Ha az egy a tábor identitása eddig bizonytalan volt, és csak az Orbán Viktor iránti sötét, ismeretlen eredetű vonzalom tartotta egyben, most ebben a három jelzőben megtalálta önazonosságát, azt, ami mindenki mástól megkülönbözteti. Egyben el is különítette őket az összes többitől – színes, meleg, buddhista vagy hitetlen – föléjük emelte önmagát, és tárgyiasította a cél nélküli gyűlöletet.

Orbán vetése beérett, innentől éles a vonal a fehér, hetero és keresztény, valamint minden más között, az előbbi a magyar, az utóbbi az idegen, voltaképp a migránssal egyenértékű, akitől meg kell védeni a hazát. Ebbe bele fognak tartozni a zsidók (nem keresztények), cigányok (nem fehérek), a melegek (nem heterók), és ne legyünk szégyellősek kimondani, ezzel előttünk áll a nácizmus maga. Erről tehet Orbán Viktor, Niedermüller pedig arról, hogy ha így mondta ha úgy, ha nem így értette hanem másképp, de alkalmat adott arra, hogy mindez artikulálódjék. Nem történt egyéb most, mint kimondatott, ami lappangva a levegőben volt amúgy is, Niedermüller csak katalizátor volt a folyamatban.

De őt fogják először megverni, aztán a többieket, minket szép sorjában. A tegnapi tüntetésen az volt a legkülönösebb, hogy ugyan senki nem figyelt föl rá, de az testesült meg benne, amiről Niedermüller beszélni akart voltaképp. A fehér, hetero és keresztény kirekesztésről, amikor az ostobák azt hitték, ebbéli minőségüket bírálja (fehér, hetero és keresztény), holott csak a belőle fakadó magatartást, ezt, amit tegnap is láthattunk. Így igazolta a demonstráló tömeg azt, amit Niedermüller voltaképp mondott, csak ők mást képzeltek bele, és mókásan öngólnak is lehetne nevezni a cirkuszt, ha nem lenne elborzasztó, pedig az. Régről ismerős ez, Márai is erről írt, amikor a „kereszténymagyar” „úriemberekről” beszélt.

Amikor ilyen kritériumok alapján határozza meg az ember az identitását, akkor baj van. Egészséges társadalmakban, amikor önmagára gondol az ember, nem jut eszébe a bőre színe, az sem, hogy miben hisz vagy miben nem, és az sem, hogy kit és miért szeret. Ezek magánügyek, s ha közüggyé válnak, ráadásul hangsúlyos közüggyé, az azt mutatja, hogy az a társadalom beteg. A magyar társadalom beteg. És egyre súlyosabban az. Nevethetnénk is, de nem tesszük, amikor az önmagukat a fehérségben, heteróságban és kereszténységben mindenki mástól megkülönböztető emberek beszélnek rasszizmusról. Csak egy kicsi józanságra lenne szükség, hogy ennek az abszurditását belássák, de ennek is híján vannak, sőt, ennek vannak a leginkább híján.

Én Niedermüller hitét vagy hitetlenségét nem ismerem és nem is akarom, de még az is lehet, előbb járt templomba, mint azok, akik tegnap hatalmas fehér kereszteket lóbálva követelték, hogy takarodjon. Az, hogy ki, mikor fedezi vagy fedezte fel magában Istent, illetve a hozzá való ellenállhatatlan vonzódását, magánügy. Közüggyé akkor válik, amikor Orbán Viktor, aki generálja voltaképp ezt az egész tébolyt, jelenlegi pártnyúlványáról 1991-ben így nyilatkozik: „Remélem, a kereszténydemokraták tapsolnak, Jézus Krisztus nevében tapsot kérek.” Vagy a címben is idézett kijelentést teszi, s akkor őt emiatt nem akarja senki sem keresztre feszíteni, míg ő most, illetve a hívei Niedermüllert pedig igen.

Erre emlékezve nagyon csúnya névvel lehetne illetni azt, ami most folyik, de nem teszem. Illetve azzal is tisztában vagyok, hogy ez az egész, amit most itt higgadtan előadtam, mit sem ér. Mert az az indulat, ami tegnap megnyilvánult, nem megfékezhető, ez nem megérteni akar, hanem eltaposni és megsemmisíteni. Ennek voltaképp semmi köze fehérséghez, kereszténységhez és heterósághoz, ennek a Fideszhez – mint mi – van köze, és a rajtuk kívül álló egész gyűlölt világhoz, amibe a jelenlegi pápa is beletartozik, mert ő sem keresztény, illetve nem úgy, ahogyan ez a megvezetett tömeg elvárná. Mert például, ha keresztények volnának, akkor nem akarnák Niedermüllert elevenen felfalni, hanem imádkoznának a megtévedt lelkéért. De ilyen hangot egyet sem hallhattunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum