Apokrif

– Ébredj, Jóska! – rázogatta az ura vállát az öregasszony, kócosan és otthonkában, pedig még sötét volt odakint, és a kakas sem kukorékolt. Igaz, a lakótelepi ház negyedik emeletén laktak, így nehezen kukorékolhatott volna, de nem lehet tudni sohasem.
– Mi van Mariskám, mi van. – fordult az ellenkező oldalára a volt mozdonyvezető, aki épp sínekről álmodott, sorompókról és Hrabalról, mert szeretett olvasni és ábrándozni, meg révedezni messzi tengerekről, csillagokról.
– Ébredj, Jóska, megszületett a kis Jézus. – tette alaposabbá ébresztésének indokait Mariska, bár a két dolog, hogy megszületett a megváltó, s emiatt az urának hajnalban kell kelnie, csak az ő fejében függött össze, de ott nagyon.
– Mi van? – élénkült meg a hajdani mozdonyvezető, mert már ébren volt annyira, hogy bigott, hívő feleségét ugrassa kicsit.

Nem passzoltak össze elmélet szerint, Mariska a teremtésben hitt, az ura az evolúcióról tartott neki kiselőadásokat meg az ősrobbanásról, illetve a nagy suttyról, mint igazi végítéletről, de ennek ellenére nagyon jól megvoltak. Szerették egymást, vagy valami ilyesmi, ki érti ezt. Ott függött a falon az esküvői fénykép, amelyről József és Mária bizakodva tekint a jövőbe, s ez a jövő most itt van, benne pedig Mariska kócosan és kitartóan költögeti Jóskát, amikor csak öt óra van éjfél után. Pedig, amióta Jóska nyugdíjban van, nincs az az Isten, amivel ki lehet imádkozni az ágyból, mert pótolni akarja az egész életében elmulasztott alvásokat, hogy amikor mások a bal oldalukra fordultak a dunna alatt, ő pöfögött, zakatolt, tülkölt és robogott.

– Csak azt ne mondd, hogy fölcsinált a szakállas. – tért már észhez teljesen Jóska, mert soha nem mulasztott el viccet csinálni abból, hogy ők épp József és Mária, és meg sem unta az évtizedek alatt.

Mondhatni, ez volt az a nap, amikor a felesége hitén lehetett élcelődni, mert adta magát, színpaddá változott szinte a negyedik emeleti téglalakás egyedi gázfűtéssel, a szocialista építőipar e remeke. Jóska tehát már nagyon ébren volt, annyira ébren, hogy ravaszon csillogott a szeme, és meg sem hallotta a felesége kárálását, ami a kijelentése miatt fakadt ki belőle, hogy hagyja már az állandó ízetlen tréfálkozást, menjen le a pincébe, hozza a szerszámokat, és faragja be a fát a talpba, mert ünnep van, nagy és szent ünnep. Ilyen, a napra vonatkozó használati útmutatók után kiment a konyhába föltenni a kávét.

Jóska pedig fölült az ágyban, vette a telefonját, hívott valakit, hogy jöhetnek, s még úgy, pizsamában és borzasan kis jászlat vett elő a szekrény mélyéről benne a gőgicsélő Jézussal, felfújható birkával, tehénnel és szamárral, s alighogy elrendezte, csöngettek is. Mariska ajtót nyitott, hogy ki lehet ez ilyen korán, s ahogy feltárult a valóság, ott állt előtte három öreg vasutas, az egyiknek feketére festve a képe, de mindegyik valami turbánban és lepedőkbe burkolózva, hogy úgy hallották, megszületett a megváltó, hoztak neki aranyat, tömjént meg mirhát.
Így tipródtak az ajtóban, Jóska a szobában kuncogott pizsamában és kócosan, de arra, ami történt se ő, se a három haverja nem számított, mert Mariska vette a szerepet, játszani kezdett benne, hogy a saját fegyverével győzze le ezt a három – illetve négy – ütődöttet.

Beinvitálta a királyokat, betessékelte a szobába, ahol ott volt a műanyag jászol benne a műanyag Jézussal, a felfújható birka, szamár, tehén, odaterelte a maskarás vasutasokat, hogy imádhatják, szerethetik és félhetik.

A hármak nem erre számítottak, se a Jóska, hanem kárálásra és sopánkodásra, mert nem tudták, hogy Mariskának egyedül több esze van, mint nekik együttvéve, s most már ő vigyorog, ahogy a vasutasok a klepetyusokban térdre ereszkednek, és nem tudják, mi tévők legyenek, mert ez a terep már ismeretlen a számukra, nem volt benne az elképzelt forgatókönyvben. Egyáltalán, semmilyen forgatókönyv nem volt, csak előző este egy fröccs mellett határozták el a mókát ismeretlen végkifejlettel. Így feszengtek ott térdepelve, és Mariska, hogy bevigye a mélyütést, elkezdte a finálét.

– Irulok-pirulok, Mária vagyok, boldogságok szűz vagyok. – csak lestek szemre, fejre a vasutasok – Meg is kéne szoptatni már. – jelentette ki Mariska, kezébe vette a műanyag Jézust, és minden szemérmességét levetkőzve kigombolta az otthonkáját, elővette a hetven év minden kínját magukon viselő melleit, és szoptatni kezdett.

A vasutasok elmenekültek, suhogott utánuk a lepedő, Jóska pedig, amikor bezárta mögöttük az ajtót, rájött, hogy soha még ennyire nem szerette a feleségét, na, jó, ott, az esküvői kép idején talán, és elkezdett settenkedni a szobába be, borzasan és pizsamában, hogy fölelevenítse a fiatalságát, azért.