Ennek oly jó része lenni

Most készülnek szétverni a színházakat. Már gyűrik föl az inget a karjukon. Olyan lesz, úgy képzelik, ahogyan az újságokkal is, hogy van látszólag sokfajta, de mindegyik ugyanazt a központi nótát fújja, a tőlük függetleneket pedig kivéreztetik, megveszik, bezárják vagy éhen dögölesztik. Már készül a törvényjavaslat, és még ebben az évben el is akarják fogadtatni azt, miszerint megszűnnének a független színházak támogatásai, a kőszínházak igazgatói kinevezéseiben pedig az emberi erőforrások minisztere kapna egyetértési jogot.

Most gondoljunk bele Kásler elborult agyába, az ezer éves kun-szíriuszi, lovasnomád, rovásírásos kereszténységbe, koszos körmökkel fogdosott tízparancsolatba, és képzeljük el, amint színházigazgatók felett ítélkezik. Balázs Péter ahhoz képest kutyafasza lesz, de a móka kedvéért azért fölidézem a szervilizmusnak azt az undorító fokát, amit ez a bohózatkirály elkövetett, hogy színházigazgató legyen Szolnokon. A Magyar Narancsot kell citálnom, miszerint “a mostani kampányban a benyalós, leguggolós műfajban egészen újat alakított”.

„Bő egy évtizeddel ezelőtt magam se gondoltam volna, hogy hosszú pályafutásom egy új szakasza kezdődik meg itt Szolnokon…Ebben a baráti, inspiráló környezetben ismertem meg dr. Kállay Máriát, Szolnok alpolgármesterét…Szolnok, ez a hangulatos Tisza-parti város oly sok csodát teremtett az elmúlt másfél évtizedben… a sok épülő gyár, megújuló utak, kórházak, iskolák… mellett épp a kulturális területen lépett előre a legnagyobbat…és ennek oly jó része lenni…megtisztelő olyan emberekkel építeni a mi szolnoki csodánkat, mint Kállay Marika… bocsánat, dr. Kállay Mária, aki az emberek őszinte szolgálatára esküdött fel. Tehát, tessék rá szavazni!”

Ilyeneket mondott Balázs Péter, és mindezek után pedig földig hajolt. Azért az embernek legyen tartása, ha igazgató is. Hogy mindezt fölidéztem, annak csak egy oka volt, hogy megmutassam, milyen emberekből lesz direktor, és még csak nem is ez a legnagyobb baj, mert kit érdekel, ha szolgalelkű is, ha jó színházat csinál. Ám, mivel szolgalelkű, nem fog jó jó színházat csinálni, hanem meg fog felelni az elvárásoknak. Ezek pedig azok, hogy zenés-táncos darabok legyenek a színházban, komolynak meg Trianon fölötti búsongás. És még a talpaknak is egymásra kell lépniük, ezt se feledjük.

Hogy mi lesz országos szinten, azt szülővárosom példáján mutatom meg. Itt, amikor a Fidesz hatalmának csúcsán volt, egy bájos dupladoktoros képviselő asszony szeretett volna beülni a Jordán igazgatta színházba próbafolyamot ellenőrizni, illetve a repertoárba is szeretett volna beleszólni, mert túl nehéznek találta a kínálatot. Azóta nincs hatalma csúcsán a városban a Fidesz, a dupladoktoros képviselő asszony buzgalma elkopott, bár ettől még nem lesz kevésbé ostoba. De azért gondoljunk bele, mit tud az ilyen művelni, milyen dúlást, ha valóban teheti.

Bár, ha a törvényjavaslat életre kel, és mért ne kelne, akkor ilyenekre nem lesz szükség, akkor már eleve az igazgatók lesznek ilyenek, akiknek nem kell a körmére nézni. Viszont akkor összegzem, hol is élünk, milyen feltételek között, csupán kultúrálissan – ez a forma direkt van, ez felel meg kormányzó erőnk nívójának -. Elvették az újságjainkat, elvették a tévéinket, a könyvkiadást fölfalták, rockkoncerteken Orbánt vetítenek, egy Nélküled című nyálas giccset himnuszként kellene tisztelni, Mága a komolyzene etalonja, és most legyalulják a színházakat is.

Hogy lopnak, az is baj, hogy letérkövezik az országot az is, hogy kivágnak minden fát, nemkülönben, hogy fasiszták, leginkább, de, hogy valami bávatag szellemi sötétségbe akarják taszítani az országot, arra már tényleg nincsen mentség. Énnekem semmim nincsen, de jól vagyok mégis, ha az ember feje szabad, akkor tehetetlenek vele szemben. A kérdés csupán annyi, nem kellene-e végre fölrúgni az asztalt, és az ebbéli buzgalomban az úgynevezett ellenzéki erőket is el lehet felejteni. Egy szabályok nélküli világban a becsületre ügyelve buzgólkodnak, de ezek ellen így nem megy. Minden hazug, mindet szabad, ezt ne feledjük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Ennek oly jó része lenni
  1. Yeti szerint:

    Az a szabály, hogy nincs szabály!

    No és ha fel lenne rúgva az asztal?
    Nem érzékelem, attól valami jobb lenne.
    Pár percig persze elégedettséget okozhat, de ez a maximum.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!