Ó, egy gerle

A hatos számú kórteremben napok óta feküdt az ismeretlen ember, akit a rendőrségről szállítottak át megfigyelésre, mert valami baj volt vele. A rendőrségre azért került egyébként, mert kiemelték a kihalt utcából, amikor a kedves vezetőhöz érkezett látogatóba egy másik kedves vezető, a várost hermetikusan lezárták, de az ismeretlen ember mégis a sivatagos utcára került valahogyan. Nem számítottak neki a lehegesztett csatornafödők, a lezárt földalattik, a rendőrkordon és a mesterlövészek a háztetőn, ott volt a kihalt utcán, s amint az autókonvoj elhaladt előtte, épp készült fütyölni, egy sípot rakott volna a szájába, amikor hat egyenruhás, három civilben lévő rendőr, két katona és nyolc tekes zúdult rá, valamint öt dagadt farkaskutya.

Alig is látszott ki a kupac aljáról, ott rúgkapáltak rajta, de a sípot még mindig szorongatta, meg is fújta volna, ha nem megy bele egy használt koton. Mert a népeket eltüntették ugyan az utcáról, de a szemetet nem sikerült, fontossági sorrendben haladtak ugyanis. Végül győzött a túlerő, az ismeretlen ember kezéből kicsavarták a használt kotontól eldugított sípot mint bűnjelet, mert a fütyölés-sípolás már két éve be volt tiltva, amikor a kedves vezető vagy akármilyen csinovnyikja, vendége vagy a nagy kuvasza a közelben volt, megszólalt vagy ugatott. A futballmeccseken is, ahol a kedves vezető rendszerint szotyolázva vett részt, még a futball meccseken sem fütyölhetett a bíró, hanem szabálytalanság, sporttárs, szabálytalanság, kiáltással kellett rendet tartania a pályán.

Ebből kaotikus helyzetek adódtak, de mindegy volt az is már. A sípokat, fütyülőket száműzték az országból, a futballisták, ha idegenben kellett játszaniuk, meg voltak zavarodva a hangjelektől, szaladgáltak össze-vissza, de szakértők szerint ebben a káoszban az akadémiáknak is szerepe volt, amelyek nyelték a milliárdokat, de csak bicebócákat tenyésztettek labdarúgók helyett. Az edzők panaszkodtak, hogy síp nélkül nem lehet hatékonyan dolgozni, de nem enyhítettek a törvény szigorán, nem lehetett fütyölni egyáltalán. Képzelhetjük, milyen súlyú cselekménynek számított, hogy az ismeretlen ember síppal a szájában tűnt fel, sőt, használni is akarta a jószágot, ráadásul a tiltott övezetben. Sőt, hogy súlyosabb legyen az ügy, ilyen kommunista úttörősípja volt neki.

Ez bűnszervezetben elkövetett költségvetési csalásnak minősült, és az volt a büntetése, hogy az illetőnek a Czeglédy nevet kellett viselnie súlyosságtól függően egy-két évig, a legelvetemültebbnek életfogytig. Az nem volt kérdéses, hogy az ismeretlen embert ezután haláláig Czeglédynek hívják majd, de a vizsgálat arra irányult most mégis, kik voltak a bűntársai, hogy az utcán tudott flangálni. Mert egyedül ezt képtelen lett volna végbe vinni, hogy eljusson a hermetikusan lezárt utcába, ezen kívül azt is ki kellett deríteni, honnan szerezte a sípot. Milyen földalatti nyugati kapcsolattal jutott hozzá, vagy hozták neki békaemberek ürgebőrbe varrva, megannyi súlyos kérdés, ami válaszra várt. De az ismeretlen ember nem felelt semmilyen faggatásra.

A szemébe világítottak százas halogén égővel, amit a vejtől vettek. Százezret vettek és drágán, de a fénye nem ért semmit. Az ismeretlen ember még csak nem is pislantott tőle, és minden ordítva feltett kérdésre, hogy kik a társai, kik pénzelik, ki a bűnszervezet irányítója, csak azt felelte: Ó, egy gerle. Lerúgták a veséjét, kiverték a fogát, áramot vezettek a heréjébe, de ő csak gerlézett kitartóan és tántoríthatatlanul, és olyan ártatlan volt a szeme, hogy az ingujjra vetkőzött faggatótisztek arra jutottak, hogy hülye ez, gyengeelméjű biztosan, így átküldték a pszichiátriára erős kísérettel, állapítanák meg a hülyesége mértékét, hogy rá kell-e segíteni egy kis lobotómiával még, vagy már így is alkalmas államtitkárnak, miniszternek esetleg.

A pszichiátrián mindenféle vizsgálatot végeztek az ismeretlen emberen, intelligencia és személyiségteszteket, illetve végeztek volna. Mert arra a kérdésre, hogy mit lát a képen, csak úgy azt felelte, hogy ó, egy gerle, mint például arra, hogy mi az anyja neve. A vizsgálat tehát azzal zárult, tök hülye, legfeljebb frakcióvezetőnek jó, s minden el is csendesült volna az immár élete végéig Czeglédynek nevezett ember körül, tehát irreleváns volt, hogy ki is valójában. Egy délután viszont, amikor a betegek csendben nézték a tévében, hogy a kedves vezető megint stadiont avat, az ismeretlen ember különös izgalomba jött, és ordítozott a kedves vezetőre mutogatva, hogy ó, egy gerle, és senki sem tudja honnan előkerítve, de a tévére ragasztott egy O1G matricát.

Így lett világos hirtelen minden rejtély, kiderült a titkos jelmondat értelme, amit jelentettek a pártközpontba. Ott összedugták a fejüket, és kiadtak egy utasítást, hogy az országban élő összes galambot irtsák ki, a mesékből, mondókákból, történetekből, képeslapokról és tankönyvekből tüntessék el a galambokat, még az emlékét is szántsák be az összes nyüves turbékoló rossebnek. Fröcsögött a vér az egész országban, milliószám gyilkolták a galambokat azzal a magyarázattal, hogy ők a felelősök a kórházi fertőzésekért, amit a népek el is hittek. Az ismeretlen, de már Czeglédy névre hallgató ember viszont csak mosolygott, s amikor legközelebb a főorvos megkérdezte tőle, hogy van, már csak annyit mondott: Ó, egy Geréb. Értesítették hát a pártközpontot, hogy be kellene tiltani a “G” betűt. Így kezdődött el az aztán, aminek soha nem lett vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Ó, egy gerle
  1. hj szerint:

    Ötcsillagos!

  2. miki1950 szerint:

    Sajnos nem annyira fikció, mint ahogy elsőre látszik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!