Tehénlepény

“Aki a csorda után megy, mindig szaros füvet legel.” – mondta a bukott választás után a szekszárdi fideszes polgármester kabinetvezetője, amit kiegészített a tolnai közgyűlés szintén fideszes képviselője is: “Ha a szart kocsival viszik, rögtön trágyának hívatja magát. Pedig csak szar marad.” – Az istenadta népet jellemezték ekképp, amely volt olyan elvetemült, hogy nem rájuk szavazott. Szemantikailag most nem mennék bele a trágya vs szar, ebből fakadólag Fidesz és az Univerzum többi része ellentétpár taglalásába, hanem inkább fütyörészek.

Tegnap Kövér pedellusról állapítottuk meg, hogy nem tekinti embernek azt, aki nem őhozzá hasonlatos, ma pedig újabb nyikhajokról derült ki, hogyan vélekednek azokról, akik nincsenek egy véleményen velük. Hogy ők mik, azzal most ne foglalkozzunk, mert nem méltóak arra, hogy a hajlékunkba jöjjenek, vizsgáljuk meg inkább, érdemes-e úriembernek maradni a vérzivatarban, azaz, leginkább azt, milyen harcmodor engedhető meg azzal, azokkal szemben, akik minket sem embernek, sem élőlénynek nem tekintenek, hanem csak ürüléknek, vagy azt csócsáló marhának.

Hogy mennyire érdemes úriembernek maradni, s erre nagyon jó alkalmat kínál nekünk a hétvégi Czeglédy ügy, a Momentum vs DK, illetve később a DK és az összes többi ellenzékiek konfliktusa, amely abból fakadt, hogy a Czeglédy ügyvédi irodát munkával bízta meg két budapesti kerületi önkormányzat. Fölvetül Kósáné Kovács Magda hajdani premisszája, miszerint “Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”, ami nagyon jól hangzik, csak az a kérdés, igaz-e olyan helyzetben, amikor az embert szardarabnak tartják.

Ez nem érzékenység, hanem harcmodor kérdése, és a régi vesszőparipám, miszerint lehet-e tankok ellen csúzlival menni, illetve az az erkölcsi dilemma, hogy hasznos-e sportszerűen harcolni egy alávaló, semmilyen szabályt és törvényt be nem tartó ellenféllel szemben. Ha emelt fővel akar az ember meghalni, semmi akadálya a hősködésnek, ha ellenben győzni akar, akkor meddig mehet el az alávalóságban maga is. Ez igazi dilemma, ám, amíg ilyeneken morfondírozik az ember, hátba szúrják, megmérgezik és lebombázzák, mert ilyen világban élünk.

Nekem semmi bajom amúgy a momentumos lelkesedéssel és naiv, tiszta erkölcsű szabadságharcolással, de nem kellene magas labdákat adni az amúgy is túlerőben lévő, hangosabb és kegyetlenebb ellenérdekelt félnek. A Momentum és aztán a többi ellenzéki párt is azt kifogásolta, hogy a Czeglédy ügyvédi iroda megbízást kapott, amitől és amiből azt szűrték le, majd azt mondja a jámbor választó közönség, hogy na, ezek sem különbek mint azok. Értem én a dilemmát, de a jámbor választó közönség nagy részének ilyen erkölcsi fenntartásai nincsenek.

Ő momentán azoknak a sajtójából, akik amúgy őket egy szardarabnak vagy folyós tehénlepénynek tartják, arról értesülnek, hogy na, még alig is győztek, már marakodnak a koncon, vagy akármit ki lehet ebből hozni. Például, hogy a kecskére bízták a káposztát. Mert azok, akik Borkai milliárdos stiklijeit a magánbűnök körébe sorolják, azokat pedig, akik a szabályok megszegésének szándékától is irtóznak, aljanépnek tartják, más nem várható. Nem egy világban élünk, mintha másik bolygó lakói volnánk viszont ugyanabban a ringben, ami megértési nehézségeket okoz.

Mindeközben, ahogy szoktam, átmentem a reggeli kiflimért a boltba, ami kinyitott. Ha ez műhelytitok, akkor annyit elárulok belőle, ilyenkor, a boltba botorkálás közben szoktam elmélázni azon, meddig is jutottam az aznapi írásban, és a friss kifli szaga útmutatást is ad rendszerint, hogy merre tovább. Máma ez elmaradt, mert nem volt olyan erő, amely kisegített volna abbéli zsákutcámból, hogy sikerüljön végérvényesen eldönteni, meddig, a szabályok megszegésének mely pontjáig lehet elmenni a gonosz elleni küzdelemben.

Hozok egy példát, amin immár közel fél évszázada gondolkozom. Annak idején a kosárlabda ifjúsági válogatottal Románia ellen játszottunk, és az ellen soraiban volt egy aljas féreg, hogy máig megjegyeztem a nevét: Ermurache Florinnak hívták a mocskot, aki, amikor a bíró nem látta, agyon-vissza vert, ütött, bökött, mígnem el nem borult az agyam, és bele nem akartam rúgni, de elugrott. A bíró ezt észrevette, az edzőm lecserélt, számon kért, hogy ez mi volt. Mondtam neki, nem hagyom magam szó nélkül agyonverni. Erre azt válaszolta, aki a hazájáért nem képes erre, nem méltó a címeres mezre.

Ez az Ermurache röhögött, én meg majdnem ötven éve gondolkozom, kinek volt igaza, és mit kellett volna másképp csinálnom, de nem jutok dűlőre azóta sem. Ez a mai találós kérdés gyerekek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
2 hozzászólás “Tehénlepény
  1. Yeti szerint:

    Bíró szeme elől rejtve, ügyesen tökön rúgni.
    Haza ez ügyben (sem) játszik.

  2. Jane Doe szerint:

    Óh, igen, még emlékszünk Az ötödik pecsét c. film klasszikus, sarkított kérdésére: Választhatunk, mik leszünk a következő életünkben: Tomóceusz Katatiki, vagy Gyugyu.
    Magam is sokat gondolkodtam ezen a kérdéskörön, alapnak véve, hogy választhatunk, de már nem rágódom ezen, marad a káromkodás, vagy fütyörészés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!