Tihamér, az egér ücsörgött a kesztyűje ajtaja előtt kényelmesen hátradőlve a hintaszékben, s mivel kissé hűvös volt már, sőt, egyenesen hidegnek mondható az idő, egész testét becsomagolta – a’la Hans Castorp – meleg gyapjútakaróba, kezében szivar és szívében rőzse dalok. Mert elcsöndesült a ház és az udvar is, nehéz virágszag ült meg mindent, és lassabban telt az idő. Még Tibi úr is, aki, mint emlékezhetünk, Horváthné lakásába költözött, még Tibi úr is visszavett a tempójából, és nem a saját üteme szerint élte most az életét, hanem konvenciók szerint, még az udvarra sem járt pisálni. S ha ivott is, magának ivott, mintegy befelé volt részeg, utat keresve a saját végtelenjébe, de, hogy ott mit talált, az a saját titka maradt.
Horváthné, szegény Horváthné, merengett el Tihamér, amikor idáig jutott a bámészkodásban, mert a magányos özvegy szinte a karjai közt halt meg egy éve tán. És most, bár eddig nem vallotta be, de fel kellett fedeznie, hogy luk van a szívében Horváthné helyén, egy bozontos üreg, amit Tibi úr nem tudott betölteni, mert hogy is lett volna képes erre. És pláne még az öreg, rövidlátó hangya minapi halála, meg a ház virágszaga, a csöndek, a ködök, kezében a szivar, gyapjútakaró a teste körül, és a csontjaiból áradó melankólia mind arra hívták, hogy gondolkozzon el élet és halál dolgai felől. De nem azért, mert ennek volt a napja, hanem, mert voltaképp egyfolytában ezen gondolkozott, de most minden adott volt ahhoz, hogy teljesen átadja magát a kétségbeesésnek vagy a megvilágosodásnak gusztus szerint.
Ült a hintaszékében fejét hátra hajtva, nézte a csillagokat, mert a teremtő – vagy a széljárás – kitisztította neki az eget, utat nyitva a végtelen felé a fönti színjátékon keresztül, ahogy vibráltak ott a fényes pontok. A Holdat rézsút, alulról-oldalról világította meg a Nap, így mutatva meg minden dolgok eredetét az ősi időkben, amikor egy ilyen kis pötty szétrobbant a világ peremén, és szerte spricklota a szenet, vasat és a többit, hogy ide elérve aztán Horváthnévá és Tihamérrá sűrűsödjenek össze véletlenek és törvényszerűségek alapján. Életté, ami illékony és törékeny, mert, ha a Planck állandó egy csöppet változna, máris nem lenne, ahogyan Nap nélkül, Hold nélkül, ózon nélkül, mágneses mező nélkül sem lenne. Hogy minden épp a határán billeg, hogy legyen, és valami különös ok folytán mégis azt hisszük, hogy örök.
Már Tihamér is félig emlékként ült a takarója alatt, Horváthné meg már egészen az volt, s mivel senki más nem gondolt rá, a valahai özvegy immár csak Tihamér fejében létezett, s addig él csak az emléke is, amíg Tihamér. De végleg elveszik az időben és a térben aztán, pedig lehet, már benne van a fűszálban Tihamér lába mellett. Így hát, gondolta Tihamér, emlékezni kell és szükséges, mert ez a feltétele, hogy ne érje el Isten gyermekét a halálban meglévő másik halál, a feledés, ahogyan azt igen bölcsen Marquez bácsi megállapította és írásba is fektette okulásul mindenki számára. Mert ki tud már akármely jobbágyról kétszáz évvel ezelőttről, mintha soha nem is élt volna, s innen érthető a hatalmasok piramis építési kedve, legyen az akár stadion, hogy abban megmaradjanak legalább, ha másban nem is.
Emlékezni ezért kötelesség, jött rá Tihamér, és emlékezett is Horváthnéra becsülettel, de rá kellett jönnie, hogy emlékei hiányosak, pár évre terjednek csupán, amíg ismerhette. Így hát a néhai özvegy többi ideje, gyerekkora, szerelmei már elvesztek, ahogyan például a valahai Horváth úr, akinek nevét viselte Horváthné, már nincsen is ekképp, senki nem tudja ki volt, mi volt, mintha nem is lett volna sohasem. És Tihamér hiába is gondolt erősen néhai szomszédjára, már néhány gesztus maradt csak neki, a színtelen hangja meg az elgyötört arca, és a fénykép egyre csak fakult. Hozzá képest az öreg, rövidlátó hangya friss emléke maga volt az eleven élet a még mindig óbégató rokonsággal, ha ez ellent is mond a józan észnek. De olyannal meg ki él ebben a tébolydában.
Ezzel nyugtatgatta magát Tihamér, és hamisan. Mert hát, ő is hogyan csapja be magát minduntalan úgy téve, mintha értelme lenne annak, aminek értelme nincs, az egyetlen kötelesség emberként – egérként – végig csinálni az egészet, de ez sem kevés. És arra jött rá, hogy a halál iszonyata elől az egyetlen menedék, ha az örökkévalóság módján gondolunk rá, belenyugodva az örök éjben iramló kivilágított nappalok igazába, hogy belátjuk, káprázat az egész, és csak egy az örök és változtathatatlan, a matematika, bármely kijózanító is ez egy melankolikus lélek számára. És ezért a zene a mindenek felett álló, mert az vegytiszta matematika, ezért rejlik benne egy futamban a végtelenség érzete és a feloldozásé is egyben. A halálhoz pedig csak egy hangszer méltó – vélte Tihamér -, a klarinét. Föltett egy kis Benny Goodmant tehát, és fölismerte benne Horváthné arcát. Így lett jó minden hirtelen és váratlan máma végül is.
Vélemény, hozzászólás?