Kampec dolores XCVI. – A megtalált idő

Elmentek a rigók. Elmentek tehát, és a macska sem mutatott túl nagy hajlandóságot, hogy a jobbik arcát mutassa. Csak bambán ücsörgött a kert sarkában, mint akármely közönséges mama kedvence, sőt, olykor dorombolt, ami meg már mindennek az alja. Csak az hiányzott a komplett giccshez, hogy a tejfeles bajuszát törölgesse, fölhorgassza a hátát és nyújtózkodjon. Így maradt magára Béla a bánatos szeműek, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök végtelen tengerében, s mivel le kellett tennie arról, hogy a fa tetején ücsörögve vészelje át a kilátástalanságot, és túl fáradt volt ahhoz, hogy fölvegye Zarathustra szerepét, ezt a nem vagyok száj ezeknek a füleknek való félét, ahogyan a vén szifiliszes megálmodta, sőt, még annál is fáradtabb volt, hogy kérdéseket tegyen fel, ezért inkább lerogyott a fa aljára ahelyett, hogy a csúcsaira mászott volna.

Úgy csúszott alá hátát a kéreg súrolva, mint a frissen, közelről főbe lőtt bűnös vagy megváltó, úgy rogyott össze, és a szemeiben is legalább akkora csodálkozás volt, mintha véres luk lenne a homlokán, azon át szállna ki belőle éppen a lelke, és körülnézne még egyszer ebben a világban, pipáló kéményeket, rojtos fellegeket látva és a röhögő templomtornyot legvégül utolsó gyalázatára. De csak öreg volt. Tudta már, de nem mondta ki, érezte, de nem látta be, mert mindenki hazudik, legfőképpen magának. Így lett a barátja hirtelen az idő és legfőbb ellensége is egyben, mikor hogy, máma épp jóban volt vele, mert éjjel háromkor az ígéretek szerint visszajön egy óra valahonnan. A traktoristák boldogok voltak, hogy tovább ringhatnak az álom feledkező csalfaságában, a duplagyűrűsöknek mindegy volt, amúgy is ébren forogtak az emlékezés lucskában, Béla viszont úgy gondolta a fa tövében, hogy illőn fogadja ezt a hatvan percet.

Kérdez majd tőle, merre járt, mit csinált, míg nem volt itt, mit látott, amit jobb volna el sem mondania, sőt, úgy gondolta Béla, ha majd fáradtan betoppan, illetlenül megkérdezi tőle, van-e egyáltalán, és ezt komolyan is gondolta. Eltervezte, hogy köszönti méltón, szerbusz idő, mondja majd neki, és teával kínálja vagy kávéval gusztus szerint, s mondja majd azt is, hogy ülj le közénk, kezdd el a mesét szépen, de ezt elvetette. Mégsem köszöntheti az időt, hogy örül, hogy lát ma itt, fehérek közt egy európait. Egyáltalán azt sem tudta, magázza vagy tegezze, mert öregnek sem mondható, ha végtelen, meg különben is istenszerű, ha örökéletű, ezek mind ott kavarogtak Béla fejében, míg várta vissza az időt, azt a nyüves hatvan percet, amit tavasszal erővel elvettek tőle, bár egyáltalán nem hiányzott neki. De átverés volt ez is, médiahekk, mert indulásként nemhogy kapott volna egy órát, hanem inkább elvettek tőle.

Nézte azt a nyamvadt időt az órán mutatkozva, és látta ám, hogy háromkor visszaugrott kettőre a ködös éjjelen, és eltűnt az az egy óra, mintha nem is lett volna. Azon tűnődött, amin ez alatt az egy óra alatt kigondolt, most, hogy eltűnt, mert nem előre haladt, hanem visszafelé, érvényes-e egyáltalán, vagy újra kell kezdenie. Hogy az a pár nanométer, amit ezidő alatt nőtt a körme és a haja, megmaradt-e vagy visszafordult, egyáltalán megtörténtnek vehető-e a dolgok folyása ez alatt. Aki meghalt, meghalt-e, s aki megszületett, él-e egyáltalán, mivelhogy amikor mindezek a csodák megtörténtek vele, a valóságnak az a szelete eltűnt, luk keletkezett a történetben, ami maga az élet. Mert ott volt a friss és ropogós új hatvan perc, aminek köze nem volt az elődjéhez, nem is emlékezett semmire, és ez nem tréfadolog egyáltalán, hanem elgondolkoztató rémület.

Az idő azonban nem volt beszédes kedvében, egyáltalán olyan mafla volt, hogy szóba elegyedni vele nem lehetett, ott gubbasztott, az órában kitöltötte a teret tartalom nélkül, ilyképp hasonlított a bádogbánoshoz vagy akármely más értelmetlen organizmushoz, amelyek létezése ép ésszel nem indokolható. Semmit meg nem tudott Béla, hogy merre járt, mit csinált, és rájött, ez nem is az az egy óra, amelyik tavasszal eltűnt, hanem másik, friss és emlékek nélküli. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy szakadás keletkezik a lét és idő illékony szövetében, hiátus mintegy, megszűnik a folytonosság, és az egész világ múlt és jövő nélküli bambaságba süllyed, örök és kilátástalan jelenbe, bár lehet, már régen ott volt. Illetve és tán bizonyosan ott volt, csak titkolta, mert van a hülyeségnek az a fajtája, amelyik szégyelli magát, míg ellenben a bádogbános egyfolytában veri a mellét.

Ilyenek jártak Béla fejében, amíg nézegette ezt a nyamvadt időt, amiről azt mondták, hogy visszakapta, pedig csak egy lufi volt, felfújható, műanyag, de mosható kurva. És most, ebben a pillanatban értette meg, pedig azt hitte, tudja, de á, dehogy, miként és miért iramlanak az örök éjben a kivilágított nappalok, s míg a falu örömtáncot járt a visszakapott hatvan percével, Béla arra jött rá, hogy az örökre elveszett, egyik a másikával nem csereszabatos, lehet erővel ide-oda rakosgatni, de ami volt, vissza sose jön, csak a lesz a világ, ami van, az meg széthull darabokra. Így lett kerek egész a kép, amitől olyan arca lett Bélának, mint a hasfájós csecsemőnek, de a macska újólag bizonyította, hogy rá lehet számítani. Elkezdte a körmét reszelgetni a sarokban, és kimondta a varázsigét: ájn, cváj, dráj. Ekkor lett újra három óra, amit a harang is igazolt halk bimmel és bammal. Hárommal.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!