Buborék

Kövér László, mint valami mindenható Isten, tovább szigorítja birodalmában az újságírókkal való bánásmódot. Alig lehetnek ott, ha ott vannak, se kérdezhetnek, nem fényképezhetnek, mozgóképet alig készíthetnek. Ha szóba áll velük netán-esetleg, leereszkedik hozzájuk egy nagyságos képviselő, de rosszul érzi magát a kérdésektől, akkor joga van szó nélkül elmenni. Egyáltalán, a képviselő azt csinál, amit csak akar, az újságíró meg örüljön, ha luk van a seggén, netán szagolhatja a nagyságos képviselő Pitralonját, és ne nagyon kérdezgessen.

Mindenféle fontosságok vannak a kajla világon pedig. A lányok pólója az első tavaszi napsütésben, nagykabátja és csizmácskája jegekben, a véres köhögetés és a zokogások a kórházi váróban, a kukásautó a sarkon és a koldus a padon, egy kutya jóságos szeme meg a macska csapodársága. János bácsi bütyke, meg, hogy kilukadt a fazék, omlik a vakolat, odavannak a vetések, vagy döglenek a nyulak. Mind életbe vágóan lényeges dolog, Kövér László ellenben nem az. Egyáltalán nem. Nem fontos, kosz a köröm alatt, kitömött páva huszárgúnyában, kifeslik belőle a vatelin, abból potyognak kifelé a szavak.

Kövér László és mindenfajta tótumfaktumok meg képviselők ott lebegnek a valóság fölött egy arasszal, de nem mint Isten létének bizonyítása Nicanor atya által Marqueznél, hanem annak igazolásául, hogy ótvarosok. Ez rögtön ki is derül, amint a lábuk csöppet súrolja az anyaföldet, ott állnak Borkaiként csupasz seggel, köröttük tuccog a mulatós. Mindez mutatja nem az esendőségüket, mert akkor az orruk csöppenne el, hanem a romlottságot, amit az okoz, hogy valami tévedés folytán kiváltságosnak érzik magukat szolga helyett, elfelejtik, ki küldte oda őket, kit kellene képviselniük és kinek a pénzén élnek. A miénken.

Ehhez képest leereszkedve krumplit osztanak, amit nem megköszönni kellene, hanem pofán vágni őket vele, a zsákkal, hogy visszatérjenek a valóságba, ahol már régen nincsenek. S ezzel, hogy Kövér László még jobban ketrecbe zárja őket, buborékot épít úgymond közéjük és az istenadta közé, még jobban elidegeníti őket a való élettől, fingjuk sincs mi folyik a képviselői álomvilágon kívül. Pártban gondolkoznak, mandátumban, bizottsági helyekben, egymás csesztetésével, ilyenek. Külön kaszt lettek harminc év alatt, a nyelvük is más, a szaguk is, de ehhez a naftát mi adtuk nekik, mi tettük őket ilyenné, s a mi dolgunk lesz orvosolni is a bajt.

Az újságírók is, amikor a képviselő urak – és hölgyek – elemelkednek az anyaföldtől, nekiállnak rezegni, s akkor érzik magukat fontosnak, ha valami kis kapcsolódásuk van ehhez a degenerált kaszthoz, és a megalázkodásig futnak a semmirekellők után, hogy utána annyit halljanak: boldog karácsonyt, vagy nőügyekkel nem foglalkozom. Hovatovább abból áll a sajtó kies hazánkban, melyik nagyfejű mit mondott, milyen ökörség csúszott ki a száján nagy kegyesen, holott akkor járnánk jól, ha azt sem tudnánk, hogy ezek egyáltalán a világon vannak.

Ha most úgy tűnne, pikkelek a képviselő urakra – és ritkábban hölgyekre – akkor igaz lenne, mert teljesen fölösleges állatfajta, csak a napot veszik el más elől. A bolti pénztáros lánynak igazoltabb a létezése, mint akármelyik képviselőnek, hogy államtitkárokról, miniszterekről, és magáról a prime ministerről ne is beszéljünk. Ha van értelmetlen organizmus a földön, ami a különös véletlenségek folytán kialakult, mert a Planck-állandó egy kicsit félrenézett, az ő. Na, őneki semmi köze az élethez, de vigasztaljon bennünket az a tudat, ahogyan vége lesz.

Neki már szólni sem mernek, ha hülye, az érinthetetlenség buboréka van körötte, ahogy Hitler körül is volt. A D-nap is túl korán, pitymallatkor kezdődött, s nem ott, ahol várták. Tiporódott az egész náci vezérkar, mi legyen, de mire délelőtt a Führer méltóztatott fölkelni, hogy parancsokat osztogasson, már mindegy volt, a szövetségesek partra szálltak, és elkezdődött a hosszú és kínos vég. Ami aztán odáig fajult, hogy a vezér már nem létező csapatokat dirigált a bunkerjéből, mielőtt főbe lőtte magát. Ide vezet, ha a képviselők nem állnak szóba az újságírókkal, de nekem mindegy.

Részeg dajdajozásokon – és ahogy azt láttuk Borkai nyomán, ez nem idegen képzelt és beképzelt nagyjainktól – rendre a székely himnuszt tutulják Fekete Pákóval elegyest, s olykor, ha már az okádás küszöbén vannak, előkerül Petur bordala is: “Gondold meg és igyál!/ Örökké a világ sem áll;/ Eloszlik, mint a buborék,/ s marad, mi volt, a puszta lég./ S marad, mi volt, a puszta lég.” S az a legszebb a dologban, hogy még csak nem is tudják, saját magukat éneklik meg, mint ahogyan a kedves vezetőt is látjuk rendre eltorzult képpel az erkélyén nótázni. Ilyenkor veri a szögeket a koporsójába.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!