Új nap van-e?

Reggelre kelve félősen lestem ki az utcára, függöny mögül orbáni módon, hogy elözönlötték-e a várost már a migránsi hordák, ahogyan azt heteken át hallottuk miniszterügynök elvtárstól és bájos csapatától. Hogyha az ellenség nyer akárhogy is valahol – visítozták -, ránk zuhan a bazi nagy Afrika, ellepi szeretett és sokat szenvedett hazánkat meg pláne nemzetünket, armageddon lesz minimum, vagy legalábbis földrengés, árvíz, sáskajárás vagy ilyenek.

Mondok Kázmér, pislatva a csipás szemeimmel a kerek világot a függöny mögül, mondok tehát, na, megtudod anyád szegény, kicsi fia és mahomet vénember egyben, hogy eljött e világnak a vége, hogy itt van-e már. De sehol se volt. Miniszterügynök elvtárs nem szavatartó ember tehát, se a bájos csapata, mert az utcában nem toszták a migránsi hordák a szüzeket keresztény kultúrát ropogtatva közben és a munkánkkal a hónuk alatt, hanem Shakespeare-i köd volt, meg a csönd.

Ismerjük a ködbéli csöndet. A lámpák glóriával a fejük körül remegnek, kutyavonyítás hallik és közeli lépések, koppanások, tompa puffanások, vonatfütty, káromkodás vagy okádás zubogása. Minden közel van s egyszersmind távol, miközben miniszterügynök elvtárs izzadtan a másik vastag oldalára fordul, a szövőnő cukros ételekről álmodik, a kurvák már pihenni térnek, és felzúg az első kukásautó a kanyarban. Ilyen volt az utca, migránsi hordák viszont sehol.

Pedig minálunk is az ellenség győzött, felszabadítva a föld e kis szegletét, hídfőállást szerzett a vérzivatarban, és más tájakon is akadt ilyen furcsaság. A népek csűrdöngöltek vagy zokogtak gusztus szerint, ami feltehetőleg máma is folytatódik, ha fölkel a nap és fölszívja a ködöt. Itt áll majd nekünk a vadonatúj világunk, és csalás nélkül könnyedén kell szétnézni benne, hogy milyen is. Kínál-é másfajtaságokat, villant-e szebb jövőt, vagy ez káprázat csupán.

Árnykép a barlang falán. Miniszterügynök elvtárs éjfeli szózatában önmagát és bájos csapatát a legerősebbnek titulálta, nem sírdogált a városok nagyjának elestén, hanem köszönetet mondott a Mariska néniknek a falvakban és a tanyákon, meg a városok peremén. Nekik játszott voltaképp, nekik szólt a sziréni hang még délután is, ahogy bájos csapata közzé tett egy képet, amelyen marcona katonák járőröznek a drót előtt, hogy megvédik a Mariska nénit a migránsi hordáktól.

Persze és természetesen, ha miniszterügynök elvtárs, valamint bájos csapata győz, és szaggatja cafatokra a célszalagot. Viszi mind az összes közbeszerzést tovább, kurvákat, jachtokat meg a mulatós tuctuccot toszás közben, és folytatódik a keresztény szabadság kiteljesedése. Mind az összes vidéken győzött is, néhány város van, aprócska szigetek az általános tébolyban, pár öntudatos polgár a lebutított országban, akik ott állnak most magukban, idegenül a hazájukban.

Mert ne ringassuk már magunkat vaníliás ábrándokba, az országgyűlési szarakodáson majd három év múlva nem lesznek szigetek, más lesz a szisztéma, a mostani részsikert lehetetlen lesz teljes diadalra fordítani, ahogyan néhány ábrándos lélek azt képzeli. A krumpli, a félelem, az ostobaság és a plébánosok nagyobb hatalmak mindennél, az elvakult hit meg pláne. Tegnap a szomszéd Józsi előadta, hogy Orbán Viktor a legnagyobb király úgyis.

Volt Olaszba meg Franciába – így a Józsi -, azokat is meghódította, malacszemeivel ez a Józsi egy Napóleont látott, dőlt belőle a cefreszag, és Gyurcsány kurva feleségét szidta, hogy ordítva kellett elküldenem a picsába. De ez őt különösebben nem rengette meg. Ha ilyenek vannak a győzelmek közepén, akkor másutt mi lehet, ez nem tudható, ámde erősen sejthető, és semmi jót nem ígér a jövőre nézvést. Ilyeneket mutattak a ködök, és még egy józanító felismerést.

Tóta W. tegnap a diadalok közepén sallernek nevezte, amit a bájos csapat kapott, és abbéli reményét fejezte ki, hogy ennyi várost nem lehet szopatni. Szép idea, valószínűleg nem is teszi miniszterügynök elvtárs, hanem inkább köröttük még jobban építgeti a sötétség birodalmát. Eddigi egybites üzenetei tovább csupaszodnak, hogy a drága vidék segítségével három év múlva megtarthassa a nyüves koronáját. És meg is fogja. Így köszöntsük hát az új napot, ha az egyáltalán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum