Rakott krumpli

– Mi jót vett máma Molnárné? – szegezte neki a kérdést az utcán botorkáló légszerű öregasszonynak a nagyhangú Füle Pista, az utca mindenese, gázas-villanyszerelő -kertésze, aki mindent megszerelt és oldott. Olyan toldozott-foldozott volt a városszéli terület minden rezsója, bokra és eresze, mint az összes lakó, Füle Pista maga, és a flaszter, amelyen Molnárné a bevásárló kis kétkerekűjét vonszolta, aminek úgy nyikorgott a kereke, hogy a kutyák felvonyítottak, a macskák pedig menekültek a tetőkön. Néhány cserép le is hullott a rohangászástól, mert Füle Pista doktorálta meg azt is okosba és fröccsért cserébe.

– Nem vettem én semmit Pista, hogy vettem vóna. – így évődött Molnárné, a kétkerekű visított, a kutyák vonyítottak, a macskák pedig menekültek.
– Tele van a kullója, Molnárné. – zárta rövidre Füle Pista, mert gyakorlatias ember volt, ahogyan megszokta okosba a rezsóknál és a bukszusoknál már.
– Osztottak. – mondta kissé szégyenkezve az öregasszony, mintha lett volna mit szégyellnie, de ő ilyen volt. Amióta élt, bocsánatot kért a létezésével, hogy egyáltalán van, ilyen elhúzódó gondolatjel volt ő a világban macskakörmök között és zárójelben leginkább.
– Mit osztottak aztán Molnárné? – kérdezte a Füle Pista, mert ne bírta befogni a száját, ezen kívül pedig mindent is tudni akart, jogot formált, hogy az utcabéliek pénztárcájában, spájzában matasson. A bugyogójukban még nem, mert nem volt ő hatalmasság, csak gázas-villanyszerelő-kertész, és annak is botcsinálta, de isten áldása mégis a nehéz napokban.
– Krumplit osztottak meg olajat. – válaszolt Molnárné, mintha felelnie kellett volna, ezzel megint elnézést kérve a világtól, hogy lélegzik.
– Azzal nem sokra megy, Molnárné. – mondta ez a Füle Pista, mert ezt is tudta, de egyből tovább is gondolta a kacifántos életet, s látszólag egy ide nem tartozó kérdést szegezett az öregasszonynak, aminek pedig nagyon is megvolt a veleje.
– Mivel fűt, Molnárné?
– Fával. – suttogta az öregasszony, és semmit sem értett.
– Aztán megkapta-e a rezsis papírját már? – kérdezte a mindenes.
– Meg, meg. – mondta a nő.
– Aztán mit kezd azzal? – kérdezte Füle Pista, mert nagyon gyakorlatias volt ő és leleményes-élelmes.
– Nem tudom. – felelte leszegett fejjel Molnárné.
– Felesbe becserélem magának. – tette meg az ajánlatot Füle Pista, s hogy a nő beletörődően, jóváhagyólag bólintott, mellé is szegődött, húzta a nyikorgó kétkerekűjét, ott vánszorogtak ketten a foltos, likacsos flaszteron, és a kutyák vonyítottak, ezt el ne feledjük.

Füle Pista kézhez vette a papírokat, elment, Molnárné pedig ücsörgött a konyhán, kirakta a krumplit meg az olajat, nézte, és nem tudta, mit kezdjen velük. Imádkozgatott hát, tanácsot kért Istentől a menüre, hogy hajában sült krumpli legyen-e olajjal locsolgatva-dúsítva, vagy olajban sült krumpli sóval földobva. Más ötlete nem volt, és az Isten sem adott neki, mert nem tudott, így hát együtt merengtek a világ ostobaságán, ami viszont azért volt különös, mert Isten teremtette ilyenre. De neki könnyű volt, nem ő élt benne.

Fél óra sem telt, amikor Füle Pista, akárha gyorsvonat, bedübörgött, nagy hanggal kipakolta, amit beszerzett a rezsis papírok feléért, kolbászt, tejfölt, tojást, és ráadásnak bort is, mert nem lett volna Füle Pista, ha azt nem hoz. Molnárné nézte az asztalt, a kincseket, és nem tudta, ezekkel most mit is kezdjen, és ki is mondta fura mód, amit gondolt.

– Micsinyájjak most én ezzel? – sóhajtotta, de mégis úgy hangzott, mint az ostorsuhogás, hogy Füle Pistát meg is csípte kicsit.
– Rakott krumpli, Molnárné. Rakott krumpli. – ordította Füle Pista, s hogy jó szándékát bizonyítsa, tüzet rakott a sparheltben, pucolta a krumplit, szelte a kolbászt, főzte a tojást, hogy Molnárné tátott szájjal nézte csak. Füle Pista úgy főzött, ahogy bokrot nyírt vagy rezsót szerelt, ahogy havat hányt vagy cserepezett, olyan lehengerlő határozottsággal, gyorsasággal és slendriánul, de eredményesen is egyben. Háromnegyed óra alatt elkészült, szálltak a gőzök, Molnárné elaléltan nézte.

Füle Pista végül kicsapta a tepsit az asztalra, pohár bort töltött az öregasszonynak, és egyék, Molnárné felkiáltással odébb állt, fura szellőt hagyva maga után. Molnárné megbabonázva nézte a tejföltől tocsogó tepsit, szíta az illatokat, s ahogy eltelt ezekkel, a pohár borra nézett, amitől eszébe jutott az ura, az esküvője, a gyerekkora, és az idők olyan ismeretlen mélyeibe utazott, ahonnan nem volt visszatérés.

Másnap találtak rá az asztalra borulva, a rakott krumpli már kihűlt, és macskák falatozták, mert nem volt már, aki riogassa őket a nyikorgó kétkerekűjével, és a maradék krumpli is kárba veszett. Az egyik mentős csomagolt volna belőle, de a főnöke sziszegve ráripakodott:
– Ha nem teszed le, eltöröm a kezed.

Aztán elvitték Molnárnét, tepsibe tették, mint egy napja Füle Pista a krumplit.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Rakott krumpli
  1. Jane Doe szerint:

    No, erre nehéz gombot varrni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!