A kovamoszatokat ki siratja el?

Tegnap wc papírt kellett vennem a boltban. Ott álltam a polc mellett, kezemben egy csomag papírral, erősen nézegetve azt, mert szemüveg híján nehezen tudtam eldönteni, kéz-, vagy seggtörlő-e, mert az egyáltalán nem mindegy. Illetve tán mégis, ha az újságpapírra, még korábban a családi kukoricatorzsára gondolunk. De világunk már a végletekig kifinomult, már azt is tudjuk, hogy a rántott hús, hajdani vasárnapok ebédjeinek csúcspontja és koronázatlan királya halálos méreg, a Tízparancsolat gyógyerejű, és az örök élet titka a kézmosás.

Szóval forgattam a csomagomat, amikor mellettem egy néni fáintos kis kalapban, és épp a derekamig érve, hogyha ráfújok, elvitorlázott volna, mint valami szocialista Mary Poppins, suttogva, mint nagy titkok tudója, közölte velem, hogy az nagyon jó, és a papírra mutatott. Így osztotta meg velem csontos seggének örömeit, s hiába mondtam neki, nem azt vizslatom, mennyire puha, hanem, hogy mire való. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy jót tegyen az én valagammal is, még egyszer közölte elhaló hangon tehát, hogy nagyon jó, s ajánlja. Mert vannak az életben fontos dolgok.

Mindehhez, jó szándékát jelezve és megnyugtatásul kétségeimben, megérintette a karomat, fölvett ezzel mintegy a klubba, amelynek tagjai ismerik már a kegyetlen világ titkait, és apró fortélyokkal segítenek egymásnak túlélni a vérzivatart. Sajátos közösség ez, riasztják a másikat, ha akciós a farhát, ha a lecsókolbász máma kiválóan friss és ízletes, és ki ne menjen az utcára aranyom, csupa jég minden, még elcsúszik, kitörik a nyaka vagy a combjának a csontja. Végtelen bölcsesség ez és megnyugvás, a kikötő a háborgó tenger után, amit életnek neveznek, az öböl nyugodt vizei, és akkor elértem hát ide magam is.

Borotválkozás közben még nem vettem észre, hogy megtörtént volna, a csontjaimon éreztem, de nem tudtam, hogy látszik is, ezek szerint igen. Most már csak az a kérdés, mikor megy el az eszem. Anyám nagynénije például, tehát nagyanyám testvére, aki Mária volt, de a legendáriumban a Nenne névre hallgatott, vénségére ült a gázkonvektorja mellett, amit reggel begyújtott, és a téli, délutáni szürkületben ábrándos szemekkel ölelgette azt a rohadt konvektort, dorombolt, mint egy macska, hogy máma jól befűtöttek. Megszokta, hogy sok mindenről nem dönt, de volt is oka rá.

Amíg idáig eljutott, már ötven évet élt egyedül, mert fiatal, falusi tanítónőként a férjét kulákság gyanúja miatt elvitte az ÁVH, és pár hét múlva kapott egy szikár levelet, hogy szeretett hitvese a fogságban kimúlt. Ezekkel a szavakkal. Onnantól fogva csak a bibliáját olvasgatta, piros kék, zöld ceruzával húzgálta alá az egészet, a végén már olyan lett a szent szöveg, mint egy kifestőkönyv. Régi klubtag volt már az én gyerekkoromban, amelybe ím, felvételt nyertem a boltban, megtudva, hogy a mai öregasszonyok seggének melyik wc papír ízlik, ami ezután tán nekem is jó lesz.

Viszont, akármi is történt Nennével, még, mielőtt beleőrült volna abba, hogy ki adja neki a saját maga által keletkeztetett meleget, annyi józanság volt benne, hogy Hornra szavazott, mert annyit azért tudott, hogy nem ő írta neki a levelet férje „kimúlásáról”. Ez a klub tehát, amelynek egy napja a tagja lehetek, őrzi még a józan ítélőképesség csíráit, nem minden nyugdíjas öregasszony kardozik esernyővel ugyanis, és csak nagyon kevesek csókolnak kezet a kedves vezetőnek. Ez egy véd-, és dacszövetség a veszedelmes világ ellen, az életben maradás záloga ilyképp, hétköznapi hősökkel a soraiban.

A hétköznapi hősökkel viszont senki nem foglalkozik. Ők a társadalom kovamoszatjai, akik nélkül élet nincsen, de még csak nem is ismeri őket senki sem. Pár hete égett Amazónia, és mindenki visított, hogy megfulladunk. Tragikus dolog volt, annyi szent, de a Föld nevű bolygón oxigén ettől kevesebb nem lett. Az amazóniai esőerdők ugyan hatalmas mennyiséget termelnek, de abból egy molekula sem jut máshová, az ottani élet ugyanis az egészet föléli. A nagy fákat azonban lehet látványosan temetni, ha Karácsonyt méltatlanság éri a kampányban, tele lesz a világ vele, de Mária néni bütyke csak saját magának fáj.

A kovamoszatok a vizekben élnek. Megkötik a széndioxidot, oxigént állítanak elő minden érdek és csinadratta nélkül. A húsz százalékát mindannak, ami szükséges a földi élethez, de értük nem rendeznek koncerteket, pénzt sem gyűjtenek nekik, a kovamoszat le van szarva magunk közt szólván. Pedig ő az, aki odalép a boltban, és mindent megtesz, hogy a mi seggünknek is jó legyen, ha már csak ennyi maradt az evilági gyönyörökből. Ennyi a tanulság mára, meg, hogy műveljük kertjeinket. És még annyi, azt hiszik, olyan überfasza ez a sztárolt wc papír? A rossebeket. Hiába, ízlések és seggek különböznek, legalábbis máma még.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum