Sose halunk meg

Rétvári B., minden krumplik ura s egyben ministránsfiú már megint boldog. Ahogyan kitűnik már az idők végtelenjében, ez az igazi hivatása, a permanens örömök és mosoly, amitől kivillannak a mimagyarok odvas fogai. Ahogy a celebek azért élnek, hogy visszaverjék a napfényt, Rétvári elvtárs viszont azért van ezen a kajla világon, hogy örüljön. Mintha a főnöke mondta volna neki, örüjjé cseszmeg, s ő örül gátak nélkül.

Most attól verte a seggét a földhöz, hogy sose halunk meg, ez itt a mennyek országa már, és ülünk Orbán atya jobbján. Csak az a baj, hogy Rétvári elvtárs igéje közelít a Kétfarkúak szlogenné vált választási ígéretéhez „örökélet, ingyensör”, ám, míg arról tudjuk, hogy szatíra, Rétvári elvtárs hótt komolyan mondja, amit mond. És ez teszi azt, hogy legszívesebben szétmázolná az ember a bamba vigyort a képén.

Annak örült most ez a bohóc, hogy valami mágikus számítás szerint, amióta NER van, a magyar paraszt várható élettartama – mint mondta – 74,7 évről 76 évre emelkedett. Miközben úgy hullunk, mint a legyek. Ez valami átlagolás lehet egyébként, mint a lakossági megtakarításoknál is. Ott is, kinek százmilliárdja van, sokaknak meg semmi, és kijön, hogy mindenki közepesen gazdag.

Ez esetben a Mészárosok, Orbánok, Rétvárik meg a többi örökké élnek, vagy százötven évig, a napszámos meg hamar fölfordul, és máris kijön a mágikus hetvenhatos. De más módokon is ki lehet számolni, ahogyan Svejk is demonstrálta a mozdony sorszámával, amit el kellett vinni az Ústi nad Labem-i depóba. A diadalt azzal indokolta ez a pancser, hogy a magyar egészségügy több területen is eredményeket ért el.

Kétségtelen. Kásler áldásos működése nyomán bizonyára mosnak kezet az orvosok, és ismerik a Tízparancsolatot is. Már csak az a kérdés, a magyar nyugger mit kezd a váratlanul rá szakadt 1,3 évvel, amikor ő fogantatásakor 74,7-el számolt, Rétvári meg ad neki még plusz tizenhat hónapot, amivel nem tud mit kezdeni. Már minden könyvet elolvasott, minden filmet megnézett, ismeri az Univerzum titkait és az aranymetszés szabályait.

Üres és kilátástalan lesz az utolsó tizenhat hónap, bár, ha belegondolunk, az előtte lévő 894 se volt piskóta, háború végivel, Rákosival, Kádárral és pláne Orbánnal. Aki hetvenhatot élt, azon végiggyalogolt a történelem, ráadásul még éhenhalni is készül, mert a Gyurcsány meg azt mondta, hogy lárifári miniszterelnök úr, szar ez így, és számokkal állt elő ő is, hogy az átlagok kicsit egyedi színeket kapjanak, és mindenki magára ismerhessen a vérzivatarban.

Azt mondja az istentelen Gyurcsány, hogy riasztó adata van, és ő úgy tudja, a kurvára jól teljesítő hazában nagyon sokan kapnak rendkívül alacsony nyugdíjat, félmillió még százezret sem, másfél millió meg százötvenezret sem. És kiszámolta a duci oder csontos ujjain, hogy kies hazákban a nyugdíjasok túlnyomó többsége százezer forinttal kap kevesebbet mint az átlagbér.

Ez Gyurcsány szerint azért van, mert Orbán odahagyta az ő gyakorlatát, amely az átlagbérhez kötötte a nyugdíjak alakulását. Mért ezt ne hagyta volna oda ez az Orbán a gyurcsányi hagyatékból, kérdezhetjük joggal, hiszen, ha módja volna rá, mindent eltörölne azokból az évekből, még Gyurcsány emlékét is, aki pedig mégis van, viszont cseszheti. Mert midőn Mari néni, a farhátra kaparja össze az aprót, elhiszi, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, és egy isten van benne, aki az Orbán.

Mivelhogy a lélek útjai kifürkészhetetlenek. Van tehát nekünk itt két állítás, amelyek önmagukban és egymástól különállóan még igazak is lehetnek. Hogy a magyar tovább élhetne, ha éhen nem döglene, és nem kerülne Kásler karmai közé. Ebben az esetben okkal örülhetne a rá szakadt váratlan plusz hónapoknak, ha a rendszer nem úgy óhajtaná az ellentmondásokat föloldani, hogy hetvenöt éves korág dolgoztatja.

Pedig ez a sunyi szándék, és ilyenkor fel kell tenni a kérdést, megéri-e tovább élni csak és kizárólag a létezés kedvéért mindenfajta minőség nélkül. Vagy, milyen értelme volna az örök életnek, aminek filozófiai vetületei is vannak, de ennek most nem állok neki. Szakirodalom: Füst Milán – Ez mind én voltam egykor (Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve). Igény szerint egy más alkalommal az örök élet nem kétfarkús megközelítését is előadom ennek nyomán. Csak kérni kell.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum