Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.
Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.
Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.
Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy „nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.
Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A „Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”
Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.
Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: „Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”
Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.
Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:
„…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”
Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.
E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a „Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: „Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”
Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.
Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.
Vélemény, hozzászólás?