Nyomult a likacsos utcán egy sajátos massza. Ilyen Barba-családként, amőbaként, nyálas csigaként haladt, nyomában kólából álló habos csík a flaszteron, amerre csak járt és mendegélt ez a trutyihalom. Úgy tucatnyi férfiból állt a massza-amőba, különféle férfiak voltak a nyálas csiga maga. Soványak és kövérek, kopaszok meg bajszosak, alacsonyak, magasak, idősek és fiatalok. Hömbölögtek az utcán ide-oda, mintha a szél fújta volna őket, pedig csak kólákat és plakátokat kerestek. A kólákat kiborogatták, ha színes volt a plakát, letépték, olykor felgyújtották.
Ők voltak a mimagyarok. Mind mimagyar volt, ősi, szittya tulokmagyar, és azért hömbölögtek, hogy óvják a hazát, a szüzeket és kisdedeket, mind az összes családokat, meg nem utolsó sorban a keresztény kultúrájukat is óvják. Szügyig voltak keresztény kultúrával, csak úgy bugyogott ki a szájukon zsíros pacallal elegyest, annyi volt mind az összesben az a nyüves kultúra. Trianonoztak, buziztak, hajrá magyaroztak, és olyannyira pezsgett bennük a nemzetvédő buzgalom, hogy egy hat éves kislány után eredtek, mert rózsaszín volt a hellokittys táskája neki.
Meghókolt azért aztán a massza tulokmagyarok, és sokfejű sárkányként kérdezte a kislányt, hogy buzi-e vagy kicsi lány, LMBTQ-e vagyol, apró libsipicsa a kokakóla mámorodba’. Ezt kérdezte a tulokmagyarok minden feje, de a kisleány úgy sikított és úgy szaladt, akárha csámpás futballista, hogy szállt a szélben a copfja neki, lengett, hogy így menekült az élete neki meg. Az apró, nyüves élete, de csak azért, mert a mitulokmagyarok plakátot láttak, amerre szaladt a kicsi lány, tele volt színekkel az a plakát, és a szittyanépek tépték, szaggatták, míg a kicsi lány sikítva menekült.
Sok lába volt a tulokmagyaroknak, mind a plakátot tapodta, mind az összes lábuk, a kezük meg gyújtotta gyújtóval. Körbeállták a tüzet és székelyhimnuszt dudorásztak danásztak, mígnem a fejeik kiáltották, hogy pisáljuk le a szivárványos tüzet mind az összes pöcsünkkel. De elhalt a nemes idea hirtelenül, mert jött egy kólás kamion, kokakólás, amelyik a szeretet osztogatta karácsonykor a magyar ugaron minden magyar városokban, olyan csupapiros bazi autógép. De a tulokmagyarok elfeledték ezt, eltették az összes pöcsüket, leteperték a kamiont, szórták a kólát szét és szana, a plakátok meg égtek-lobogtak.
Olyan volt a likacsos utca már, mint csatatér. Mit csatatér, őskáosz, tohuvabohu a turul valagában, és kólás palackok hömbölögtek kifakadva. Csorgott a kóla már, áradat volt belőle, oldalán a piros kamion, és a tulokmagyarok összes szeme buzikat keresett-kutatott a kátyúk mélyiben, kólás flakonok odvaiban, amikor elkezdett az eső cseperészni bársony permeteg. Mint aki barlangból nézi a hosszú esőt, a tulokmagyarok szemei fönnakadtak az utca végiben, sőt, azon is túl, valahol a kurta farkú kismalac feje fölött, ahogy szivárványt rajzolt az égre a hosszú bársonyeső.
Ott a buzik rejteke, kiáltott fel a mimagyarok összes fejében minden szája. Azok lövik az égbe a csíkokat, színeket a csodabuzi-lámpással, iramoggyunk. Így kiáltottak a tulokmagyarok az összes szájukkal, és iramodtak buzit keresni az utca végiben, a felhők alatt, hogy rapityára verjék a buzikat és a csodabuzi-lámpásukat, ami csíkokat rajzol az égre romlásba döntve szép, magyar hazánkat. Csattogtak a mimagyarok szöges bakancsai, kólavér fröcsögött a nyomukban, cafatos plakátok lobogtak, ahogy üldözték a szivárványt, de el nem érték soha azt.
Már a lapos föld peremén jártak, és úgy iramlottak, oly nagy sebesen, hogy fékezni nem tudván potyogtak a semmibe bele mind az összes tulokmagyarok. Lassított felvételen lebegtek alá, ordított az összes szájuk nekik, guvadt a szemük felfelé, a szivárvány nevetett, és az eső, miután elkezdett bársonypermetezni, most, hogy mindegy volt már, el is állt. És láss mesét meg ezer kiskanászt, a szivárvány is eltünedezett csíkonként és lassacskán, mert sehol egy csodabuzi-lámpás, csak a végtelen sötétség, pacalszag és turulszárny-suhanás.
– „Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” – ekképp szólt az úr aztán végül is, és nevetett. Nevetett nagyon.
Vélemény, hozzászólás?