Szivárványfrász

Nyomult a likacsos utcán egy sajátos massza. Ilyen Barba-családként, amőbaként, nyálas csigaként haladt, nyomában kólából álló habos csík a flaszteron, amerre csak járt és mendegélt ez a trutyihalom. Úgy tucatnyi férfiból állt a massza-amőba, különféle férfiak voltak a nyálas csiga maga. Soványak és kövérek, kopaszok meg bajszosak, alacsonyak, magasak, idősek és fiatalok. Hömbölögtek az utcán ide-oda, mintha a szél fújta volna őket, pedig csak kólákat és plakátokat kerestek. A kólákat kiborogatták, ha színes volt a plakát, letépték, olykor felgyújtották.

Ők voltak a mimagyarok. Mind mimagyar volt, ősi, szittya tulokmagyar, és azért hömbölögtek, hogy óvják a hazát, a szüzeket és kisdedeket, mind az összes családokat, meg nem utolsó sorban a keresztény kultúrájukat is óvják. Szügyig voltak keresztény kultúrával, csak úgy bugyogott ki a szájukon zsíros pacallal elegyest, annyi volt mind az összesben az a nyüves kultúra. Trianonoztak, buziztak, hajrá magyaroztak, és olyannyira pezsgett bennük a nemzetvédő buzgalom, hogy egy hat éves kislány után eredtek, mert rózsaszín volt a hellokittys táskája neki.

Meghókolt azért aztán a massza tulokmagyarok, és sokfejű sárkányként kérdezte a kislányt, hogy buzi-e vagy kicsi lány, LMBTQ-e vagyol, apró libsipicsa a kokakóla mámorodba’. Ezt kérdezte a tulokmagyarok minden feje, de a kisleány úgy sikított és úgy szaladt, akárha csámpás futballista, hogy szállt a szélben a copfja neki, lengett, hogy így menekült az élete neki meg. Az apró, nyüves élete, de csak azért, mert a mitulokmagyarok plakátot láttak, amerre szaladt a kicsi lány, tele volt színekkel az a plakát, és a szittyanépek tépték, szaggatták, míg a kicsi lány sikítva menekült.

Sok lába volt a tulokmagyaroknak, mind a plakátot tapodta, mind az összes lábuk, a kezük meg gyújtotta gyújtóval. Körbeállták a tüzet és székelyhimnuszt dudorásztak danásztak, mígnem a fejeik kiáltották, hogy pisáljuk le a szivárványos tüzet mind az összes pöcsünkkel. De elhalt a nemes idea hirtelenül, mert jött egy kólás kamion, kokakólás, amelyik a szeretet osztogatta karácsonykor a magyar ugaron minden magyar városokban, olyan csupapiros bazi autógép. De a tulokmagyarok elfeledték ezt, eltették az összes pöcsüket, leteperték a kamiont, szórták a kólát szét és szana, a plakátok meg égtek-lobogtak.

Olyan volt a likacsos utca már, mint csatatér. Mit csatatér, őskáosz, tohuvabohu a turul valagában, és kólás palackok hömbölögtek kifakadva. Csorgott a kóla már, áradat volt belőle, oldalán a piros kamion, és a tulokmagyarok összes szeme buzikat keresett-kutatott a kátyúk mélyiben, kólás flakonok odvaiban, amikor elkezdett az eső cseperészni bársony permeteg. Mint aki barlangból nézi a hosszú esőt, a tulokmagyarok szemei fönnakadtak az utca végiben, sőt, azon is túl, valahol a kurta farkú kismalac feje fölött, ahogy szivárványt rajzolt az égre a hosszú bársonyeső.

Ott a buzik rejteke, kiáltott fel a mimagyarok összes fejében minden szája. Azok lövik az égbe a csíkokat, színeket a csodabuzi-lámpással, iramoggyunk. Így kiáltottak a tulokmagyarok az összes szájukkal, és iramodtak buzit keresni az utca végiben, a felhők alatt, hogy rapityára verjék a buzikat és a csodabuzi-lámpásukat, ami csíkokat rajzol az égre romlásba döntve szép, magyar hazánkat. Csattogtak a mimagyarok szöges bakancsai, kólavér fröcsögött a nyomukban, cafatos plakátok lobogtak, ahogy üldözték a szivárványt, de el nem érték soha azt.

Már a lapos föld peremén jártak, és úgy iramlottak, oly nagy sebesen, hogy fékezni nem tudván potyogtak a semmibe bele mind az összes tulokmagyarok. Lassított felvételen lebegtek alá, ordított az összes szájuk nekik, guvadt a szemük felfelé, a szivárvány nevetett, és az eső, miután elkezdett bársonypermetezni, most, hogy mindegy volt már, el is állt. És láss mesét meg ezer kiskanászt, a szivárvány is eltünedezett csíkonként és lassacskán, mert sehol egy csodabuzi-lámpás, csak a végtelen sötétség, pacalszag és turulszárny-suhanás.

„Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” – ekképp szólt az úr aztán végül is, és nevetett. Nevetett nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum