Szili Katka sziliszíve

Tedd a szívedre a mancsod drága olvasó őszintén és igazán. De nem azért, mert vallani kell eskü alatt, ne rinyálj-rezegj, hanem puszta vizsgálat okán, hogy ver-e még egyáltalán. Szuszorog-nyöszög, vagy dübörög rossebb módján traktorul, mert az útjai kifürkészhetetlenek. Megáll a sarkon, netán kiszökken a helyéről, amikor elibéd ugrik egy Orbán, és azt kiáltja: kőműveskanál, és pláne kard, illetve, naugye. Nyúlj a kebeledre drága olvasó, markold meg ennen csöcsödet, mint Kenderesi a koreai lány fenekét, mélyesszed a körmöd a bőröd alá, hogy fájjon, akárha Trianon, és úgy tapasztald meg a lüktetésit neki, és ropjál aztán táncot, hogy élek még. Egyrészt hurrá, másfelől meg minek.

A jobb kezed mutatóujjával aztán hatolj a bőr alá, a bordák közé, gyomrod fölé, tüdőd mellé, hogy fröcsögjön a vér. Éles karmoddal metéld az ereket meg inakat, tépjed ki azt az izomcsomót, és emeld föl, de ne az Úrig, csak a fejed fölé csupán, hogy ott csattogjon, verjen, meg ilyenek. Miután ez megvan, tedd kistányérra őt, takard le folpackkal, ki ne száradjon, azért, meg a szabad mozgás végett. Ülj MÁV-ra, és iramoggy a messzi Budapestre, egyszer majd odaérsz, napszálltakor, hajnalodván, vagy sohase, és csöngess be Szili Katalin nagyságos elvtársasszonyhoz de nagyon. Tedd elibé a szívedet, told az orra alá neki, és kérd zálogba az övét, hogy vegye ki, emelje fel, tegye kistányérra, borítsa folpackkal, úgy mutassa neked.

Ha kérdi miért, érdeklődd meg, magyar-e, szíriuszi szittya-e, van-e pötty a seggén, neki-e, mert, ha igen, kitépi azt a nyamvadt szívét, és bemutatja, hogy együtt ver a tiéddel. Mondd neki, hogy ő mondta, ha tudja, mit mondott, vagy csak úgy mondta is meg nem is, hogy aszondja „az egész nemzet együtt gondolkodik, együtt dobog a szíve”. Ordíts rá, hogy mutassa a kurva világot, mi a szarotok dobog együtt, mert, ha nem, kivájod az agyát neki, kiemeled szintén csak praktikusan, hogy mi az, amit gondol vele, akárha enmagad, mert ez is együtt megy, mind az összes magyar minden elcseszett neuronja Orbán seggébe köttetett, s ahogy rottyant a fenséges valag, úgy cikáznak a képzetek, legalábbis a Szili Katka fejibe.

Vagy mondd neki, hogy hozza eléd mind a nemzet összes szívét, ahogyan egy ütemre lépnek a talpaik egymásra, miközben kinyílik a pitypang, és viszik a hajléktalant a dutyiba bele életvitelszerűség miatt, és a nyolcvan éves nénit kiteszik az utcára az életvitelszerűségből egy másik életvitelszerűségbe bele. A stadionok úgy csillognak, mint a napsugár, fűtik a gyöpüket nekik, és kihűlnek a szobákban az emberek. Hogy ezeknek a mindmagyaroknak hogy a szutykos vaginába dobog együtt a kihűlő, dadogó szívük a potrohos vezér zsíros szívével vele. Kinek a retkes szíve dobog itt kiével, vagy csupán a mimagyarok a győzők és a mindegyik sohasem. Ezt kérdezd meg Szili Katkától, és küldjed el az anyukájába, de csak finoman, eltartott kisujjal az illem miatt.

Tétesd hát a nyomorult szívét a tányérra, kérd meg szolidan, ustorral, karikással, mutassa meg benne a lelket, a morált, vagy az álnokság helyét, az árulásét, s hogy hol van benne az a rész, amely a tiéddel közösen kalapál. S ha ilyet mutatni nem tud, mert képtelen, mert soha nem is volt, meg nem is lesz, kérd meg rá, hogy a hülyeségeit tartsa meg, tegye mélyen a zsebibe, majd rázza a köpcös gazdája babgulyásába bele íznek, és pláne muníciónak, mert slampul a manus agya a marha nagy keresztény szabadságtól. Ilyen likacsos már, mint az ementáli, amiből férgek lesnek elő. Meg, hogy dobogjon a szaros szíve az övével, meg pláne járjon vele az agya is közösen, nyikorogjon, mint a zsírtalan budiajtó.

S ha mindezzel megvagy, drága olvasó, a sajátodat, az elgyötört szívedet a folpack alól gyömd vissza a helyibe, kapcsold össze az inakat, ereket, adj neki bétákat, gammákat, telítetlen zsírsavakat, hogy erőre kapjon újra arra a kis időre, míg a MÁV-val hazatérsz megint estére, reggelre vagy sohase, de azért végül valahogy. Üsd föl a könyvet, merülj el bele vizsgálni a szív dolgait, ahogy írják benne a lapokon: „Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…” – Hogy ezzel kerüljenek helyre a szív és az ész dolgai, no meg, a fasiszta kommunizmus elől menekülő léleké.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum