Nem győztünk? Nahát!

Szokatlanul halk volt tegnap miniszterügynök elvtárs az Ursula von der Leyennel való találkozás után a messzi és ellenséges Brüsszelben, midőn a házi televíziójának (M1) nyilatkozott sajtótájékoztató híján. Máskor ilyenkor a füstölgő puskacsövét szokta fújkálni, vagy vértől iszamos kardját törölgeti böfögve egy kommunista hullájával, s csak azt nem mondja mindig majdnem, én vagyok a legnagyobb, istenkirály és életcsászár. A hívek pedig ilyenkor szoktak behugyozni a gyönyöröktől, elájulnak vagy magukhoz nyúlnak gusztus szerint.

Ám most, mint valami megszeppent óvodás, aki a műanyag dömperét keresi, tétova hintaló, friss hús a kupiban az ismeretlen éjszaka előtt, ezt a képet mutatta, ami változhat még a mai Kossuthos szeánszig. Meglátjuk, hogyan rakja rendbe a képét a maflás után, amit már akkor megkapott, amikor az EB friss elnöke, akinek a jelek szerint volt gyerekszobája, nem engedte, hogy összetaknyozza a kezét, és egy jól fejlett tapló módján – ahogyan amúgy szokta – zsíros ajkaihoz emelje csókolgatni azt, de lukra futott. Mondhatnánk, hirtelen szembe jött Európa, és váratlanul új volt.

Viszont nem illemóra volt a tegnapi randi, hanem élet-halál kérdés miniszterügynök elvtárs számára arról, hogy folytathatja-e kisded és aljas játékait, amibe amúgy egy ország, ez a magyar, ez a miénk pusztul bele. Nos, épp ez az, amiről semmit meg nem tudtunk, csak jelzések és utalások történtek, mint egy elcseszett szemiotikai föladvány, de azért kihüvelyezni valamit csak lehet belőle, ha nagyon akarjuk. Ilyen az első, hogy a tetemre hívás után se egy közös sajtótájékoztató, se egy közös nyilatkozat, semmi nem történt és nem született, ami a tankönyvek szerint arra utal, hogy a randiból hiányzott a harmónia.

Nem értettek egyet a dolgokban vagy épp teljesen másképp látják azokat, legszívesebben kitekernék a másik nyakát, csak a protokoll ezt nem engedi. Minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, csak egy nem, hogy a legparányibb engedményt is kapta volna a köpcös, mert akkor ott csűrdöngölt volna a kamerák előtt, ilyen viszont nem történt. Más forrás híján az ő eladására kell szorítkoznunk tehát, ami viszont – mint láthattuk – meglehetősen visszafogott volt, ez a szerénység viszont rengeteget mond annak, aki harsonaszóban éli az életét amúgy és állandóan. Meg csatamezőn.

Nos, miniszerügynök elvtárs az állandó népmesei motívumok mellett, úgymint migráncsok, család, nemzet és az összes többi kényszerképzete, egy dolognak örvendett csupán, hogy, mint mondta, jó döntés volt “az ideológiai gorillákat távol tartani”. Szegény ügynök elvtárs Timmermansra gondolt, mint az ő mumusára, viszont ezzel a lendülettel szúrta tökön magát ekkor. Ugyanis, ha körülnézett volna a vizes síkon rádöbbent volna, hogy ott egyedül ő nem a pragmatizmus kérlelhetetlen bajnoka, hanem inkább a fasiszta eszme idejétmúlt és megvetni való ideológiai gorillája. Egy null.

Ezen kívül valami kétséges és bizonytalan jövő jelent meg csupán a homályban, úgymint: “jó döntést hoztunk, eddig”“hogy ezután mi történik, majd meglátjuk” – Trócsányi “szőr mentén” került szóba, ilyenek. De, hogy meg ne tagadja magát egészen, és egy degenerált varázsló szintjén fogalmazzon, megjegyezte, hogy Ursula von der Leyen olyan, “akinek a jövőről való gondolatai között ugyanazok a kérdések lebegnek, mint a mi fejünkben“. Hogy mi lebeg a bizottsági elnök fejében, s hogy miért lett annyira siralmas miniszterügynök elvtárs nyöszörgése, arról nekem is gomolyog a fejemben ez meg az.

Legfőképp, hogy Leyen nem a Mari néni zsák krumplival a hóna alatt az M1 csecsén lógva, ilyképp házi oltárt állítva a kedves vezetőnek, hanem más formátumú asszony, aki tisztában van azzal, hogy az a manus, akinek nem engedte meg a kézcsókot, az egy szar alak, akinek már szaga van. Az is feltehető, sőt, bizonyos, hogy tud a ganyéságairól, amelyek közül a legfrissebbek a Microsoft, meg a GRECO-jelentés. Ez utóbbiban pedig miniszterügynök elvtárs birodalmáról olyan jelzők sorjáznak leginkább, hogy “kiábrándító” és “aggasztó”. Persze, hogy bizonytalan az a rohadt jövő, és persze, hogy lekonyult a kedves vezető füle.

Ne legyünk azonban elalélva a gyönyöröktől, mert ez politika, és mint ilyen, mocskos és aljas még von der Leyen előadásában is. És, hogy miniszterügynök elvtárs fejeiben – ha már ragaszkodik a többes számhoz – mi lebeg, azt senki sem tudja. Egy dolog azonban bizonyos: nem fogja könnyen adni a szaros életét, sőt, jó diktátorhoz méltón inkább fölégeti az országot, hogy mentse a rühes valagát, mintsem szépszerével megadná magát. A tegnapi történések tanulsága tehát annyi csupán, a NER Európát még nem győzte le, csak a magyarokat, és lehet, hogy Európa meg itt hagy minket a szarban. Mert nem tudjuk, mi lebeg a nagyságos fejekben. Sem az Ursuláéban, sem az Orbánéban. Na jó, az utóbbit sejtjük azért.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Nem győztünk? Nahát!
  1. Jane Doe szerint:

    Európa már rég itt hagyott minket. Igaz, az első sasszét mi tettük meg (van gyakorlatunk benne, a Kállai kettőst a pávatáncos miniszterügynök fejlesztette tökélyre), Európa aztán – érthető okokból – nem kapkodott utánunk.
    Béke (vagy bármi) porainkra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!