Gáspár

József Attila óta tudjuk, a gyerek alkalmasint arról álmodik, hogy tűzoltó lesz vagy katona. Esetleg vadakat terelő juhász. Mondjuk, mostanság tűzoltóságról nem tudom, hány kis rövid gatyás ábrándozik, őket szívatja a rendszer rendesen. A juhászokat pedig osztrák nyugdíjasok ütik el váratlanul, s amióta Németh Szilárd nagy nyilvánosság előtt lövöldözött, a jó érzésű embereknek elment a kedve a puskapor szagától is. Óvodások azonban nem olvasnak ellenzéki sajtóterméket, 888.hu-t is alig, Prostisrácokat meg egyáltalán.

Megadólag lássuk be tehát, ábrándozni még lehet, akármelyik kis hugyos gondolhatja azt a műanyag dömperén ücsörögve, ha nagy lesz, katona lesz. De nem ám pacalt kevergető görög-római kultúrás, kopasz, dagadt félisten, hanem minimum Rambo, vagy nem tudom, ki a legfrissebb gyilkoló idol. Orbán Gáspár viszont már huszonhét éves, kész férfi, legalábbis jogilag, egyébként nem tudom. De mégsem kantáros nadrágos, fölnyírt hajú organizmus, akinek kifli a jele, és mégis most világosodott meg arról, hogy szép élet, víg élet, katonaélet, s az lett.

Mert az lett. Elvégezte a Magyar Honvédség 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár kiképző századának kiképző tanfolyamát, esküt is tett, és az apukája is ott volt. Igaz, nem tartott beszédet, hogy nem szereti a kövér tábornokokat, hanem az árnyékban meghúzódva figyelte az aktust, hogy a gyerek odahagyta a hittérítést és szúrós tekintetű, ámde üres fejű robot lett. Végül is, nem sokban különbözik a kettő, de ez csak egyéni meglátás, mert sk. úgy rühellem a prófétákat, mint Jónás a prófétaságot, az egyenruhásokról nem is beszélve.

Tudom, hogy férfitársaim közül számosan vélekednek úgy, az nem is férfi, aki a haza védelmében nem súrolt fogkefével klozettot és hallgatta a kiképző őrmester ostoba és artikulálatlan ordítását, de nem vagyunk egy véleményen, se egyformának nem teremtett az Úr. És nem is a katonaság értelmetlen voltáról akarnék most értekezni, pedig lenne mit, hanem csak nézem ezt a Gáspár gyereket. Nem bírálom, mint sokan. Nem fröcsögök rá, mint számosan, és nem szánakozom rajta és fölötte, mint szintén rengetegen, csak nézegetem. Mint ahogyan Micimackó csak van az ő nagy bölcsességében.

Gáspár is, mint ahogyan az apukája, futballistának készült. Hogy volt-e hozzá gusztusa vagy nadrágszíjjal terelték a labdához, sohase tudjuk meg. Aztán Afrikában terjesztette a futball igéjét – és ez nem vicc -, ahonnan az apukája magánhadserege, úgymint TEK menekítette ki. Ezután vezérszurkolásban lelte meg élete értelmét, tehát pompomlány lett, aztán egyházalapító, most pediglen katona. Sajátos életút, de volt kitől ellesnie az elvtelenséget. Innentől vagy tábori lelkész lesz, vagy a birodalom hadügyminisztere, ha a papa is úgy akarja. (Vagy semmise lesz.)

Ez a modell, amit Gáspár itt befut nekünk, a dzsentri fiatalembereké, akiket megül a fölöslegesség érzése. Romantikus regényekben az ilyen hősök búcsúlevelet írnak, majd szíven lövik magukat, Móricznál muri közben részegen fölgyújtják a tanyát. De az egész históriában nem is ez a Gáspár gyerek az érdekes, hanem immár a família, a család, amely ül az ország torkán papástól, mamástól, nővérestől és nagypapástól együtt, hogy róluk így egyben, de mindegyikről külön-külön is köteteket lehetne írni, vagy egy új Emberi színjátékot, bemutatva a NER züllött világát.

A Balzacok kora viszont már lejárt, az irodalomé is lassan a végéhez közeledik. És bármi furcsa is, a Gáspár gyerek élete az országét tükrözi, a kitörési pontokat, a futball, az egyház és a hadsereg kétes dicsőségét és világát. Ez a sors modellezi is, ami a kedves papa szíve vágya, s ahogyan a Gáspár gyerek szúrós szemmel szorongatja a géperejű csúzlit, abban benne van a bús, magyar sors. Nem őt kell sajnálni tehát, se nem megvetni, hanem magunkat, mert mi ültettük a saját fejünkre ezt a bagázst. Ez a kölök nem oszt, nem szoroz. Csak egy mementó.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
5 hozzászólás “Gáspár
  1. István szerint:

    Most még nem oszt és nem szoroz. De ki tudja miből lesz a cserebogár?

  2. Yeti szerint:

    Ha már matematika alapból nem megy, nyilván sem differenciálni sem integrálni nem fog.
    Ettől még simán lehet trónörökös, ha a Rasi nem érne rá éppen.

  3. Braun Klára szerint:

    Nincs ennél lejjebb, amikor családtagot pécézünk ki, hogy ráokádjuk a “TÉNYEKET”, ráadásul álnév mögé bújva, nem nyíltan, és Bangóné mert patkányozni másokat.

    • rezeda szerint:

      Tehát tényeket “okádok”, nem ferdítek. Akkor mi is a baj? Kedves Klára, nyugodjon meg, attól megnyugszik, higgye el. Meg ez a meleg is…

  4. Braun Klára szerint:

    Tévedés,a lehető legnyugyodtabban vagyok a Balaton egyik legszebb strandján egy ideje, és iszom a jéghideg szűretlen búzasörömet finom ebéd után, és Rezedát olvasgatok…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!