Kampec dolores LXXXIX. – A bogár

Miután Béla Behemóttal beszélgetve rájött arra, amit úgyis tudott, hogy az emberi faj Isten teremtményei közül a legalávalóbb, legalábbis nagy többségében és matematikai szempontból relevánsan, sőt, végig gondolta azt is, hogy az elmúlt napokban mennyi mindent tett, hogy megmenekítse ezeket a nyomorultakat a romlástól, visszahúzta őket tér és idő fogságából, álmokból és ébredésekből, úgy döntött, hogy ideje belső vizekre evezni. De nem volt kedve sem a macskával, sem a rigóval társalogni, mert unta már a bölcsességeiket nagyon, így hát nem mászott a fa koronájába, nem ült le a tövibe sem, hanem a kocsmában telepedett meg, ahol a szék már ismerte a fenekét, az asztalon gödör volt a könyöke helyén, és a fal repedései mosolyogtak rá, ahogyan megállt az idő.

Poharában a buborékok nem szálltak fölfelé, a cigaretta füstje nem imbolygott, csak úgy volt egy masszív tömbben, a napsugár megállt az ivó közepén, sőt, ami szót a fröccsök ura elkezdett, az is félbe maradt, két szótag lebegett az asztalok fölött, hogy te, meg ke. Hogy ebből milyen szó alakult volna, az nem volt tudható, lehetett volna belőle ige vagy főnév, akármi, így derült ki, hogyha megtorpan az idő, akkor ideje van eldönteni, merre induljon tovább, hová kanyarodjon, tehát ez az isteni hatalom, a teremtés maga, a sors és a véletlen, a születés meg a halál. Így várakozott minden a kocsmában, hogy eldőljön a jövője, legyek vártak a levegőben, hogy leessenek vagy nekiröpüljenek a falnak, az óra is, hogy kettyenjen-e, és Béla is, hogy ez most mi a rossebb megint, milyen fintora a világnak és miféle próbatétel újra.

Így tanakodott minden egy megmerevedett jeleneben múlt és jövő nélkül, amikor nagy pimaszon az ivó közepén ott masírozott egy bogár zölden csillogó háttal, csattogtak a lábai a kövön, de úgy csak, mint a lassítás gól után, libbenő tornagatya, megcsomósodott haj, és az arcbőr megfontolt hullámzása, akárha tenger a zivatarban. Így haladt ott a bogár, egyszemélyes hadsereg meg trombitaszó, jelezve, hogy míg az ivóban jövője senkinek nincsen, de legalábbis képlékeny, az övé bizonyos, ami az, hogy nagy bakancscsattogással bemasírozik Béla asztala alá, de hogy ott mit akart, azt nem tudta senki sem. Közeledett az a bogár nagy elszánásokkal, s Béla, hogy az illékony status quo megmaradjon, egy pöccentéssel térítette ezt a bogarat, hogy akárha műkorcsolyázó kisasszonyok, úgy csússzon a hűtő alá, ahol nagyot koppant, azután elhallgatott.

Ekképp állott helyre a rend az időtlenségben, amelyben mindenki békésen várta a sorát, a fokozatos entrópiát, az elaggást, aztán a halált, aminek a közeledése most felfüggesztődött, hogy a napsugarak elakadtak a levegőben. A hűtő alól viszont fölhangzott a bogár bakancsának zaja, csattogott, szólt a trombita megint, aztán előbukkant a feje, a fényes, zöldes háta, a rengeteg lábai, és nyílegyenesen, kitérő nélkül haladt oda, mint az előbb is, be, az asztal alá. Béla nézte ezt a csökönyös kitartást, a meg nem alkuvó törtetést, és eszébe jutott így a nagyanyja, a kék plakátok a falu szélén, és valami ismeretlen erő folytán Edit néni is eszébe jutott, a tanító néni. Így vált a bogár valami múlttá, emlékké, és Béla, hogy elhessegesse ezt, visszapöckölte megint a startvonalra, be a hűtőgép alá, hogy legyen végre béke már.

De nem lett. A bogár előcsattogott megint egy öszvér csökönyösségével, s ahogy lassított felvételben haladt, Béla úgy gondolta, előadást tart neki Sziszüphoszról, hogy belássa a masírozás értelmetlenségét, de ezzel nem hatotta meg. Csak közeledett a zöldes hátú, Béla visszaküldte megint, és mindig újra, miközben melankóliáról és valami különös okból fakadólag Hermész Triszmegisztoszról meg az alkímiáról mesélt, verseket dünnyögött és fütyörészett. A csökött elszánás és az értelem küzdelme volt ez és kétféle kitartásé, de máshonnan nézve a lázadás és elnyomás misztikája is, amelyben Béla lett a gonosz, pedig nem is akarta. Amikor utoljára pöccentette vissza a bogarat, a napsugarak földet értek, zökkent egyet az idő és elindult megint.

A füst gomolygott újra, a buborékok megindultak fölfelé, a legyek nekimentek az ablaknak, a fal tovább repedt, és az óra ketyegett olyan vészjóslóan, mintha kivégzés közeledtére utalna. A hűtő alatti sötétben viszont nem történt semmi, és csak ott nem történt semmi. Nem hallatszott a bakancsok zaja sem a trombitaszó, nem tűnt fel a bogár feje, nem bukkant elő zöldes, fényes háta, csak a templom harangja hallatszott misére hívón vagy tán egy lélekért, és Béla beleborzongott, hogy milyen nehéz is az istenek sorsa, akik döntenek életről és halálról. S mivel ő nem volt szenvtelen és végtelen hatalmú, keservesen sírva fakadt, pörgött le a könny a szakállán, tavat alkotott alatta, mert nem akarta ő a bogár vesztét, csak, hogy hagyja őt békiben, s lám, így lett gyilkossá. Imához fogott ezért, ami csodától a fröccsök ura úgy elámult, hogy a pohár mellé töltötte a bort, pedig ilyen nem esett meg vele sohasem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum