Buszon

K. József, köztisztasági menedzser a hét végén nem tudott eljutni a kertjébe. Többször is próbálkozott, de végül Felcsút meccsen kötött ki, pedig esze ágában sem volt odamenni. Úgy történt, hogy szokás szerint fölkelt a rigókkal, együtt fütyölt velük és énekelt, mert ilyen vidám természetű köztisztasági menedzser volt ő. Amikor az utcát sepregette, akkor is fütyörészett mindig, boltba menet is, fürdés közben is, hogy az agyára ment olykor Arankájának, aki pedig angyali természetű asszonyka volt, de ami sok, az sok.

Hajnal hasadtával K. József kipattant az ágyból, kávét főzött, meghúzta a kisüstis üveget, hogy belerázkódott, kenyeret zsírozott hagymával és folpackba tekerte, egy kétliteres colás üveget megtöltött kétszer hét hármassal, de még előtte ellenőrizte a bor és a szóda minőségét egy laza fröccsel. Öltözött, fütyölt, hogy erőt merítsen még, újólag slukkolt a kisüstiből, és csókot lehelve Arankája álomittas arcára, indult a buszra, amely majd a kertbe röpíti őt, hogy dolgozgasson, fütyörésszen, termelje a répát és a paprikát Arankája konyhájára.

Nem szokott ennyi busz állni ilyenkor az állomáson, és ennyi népek sem soha. Olyan nyüzsgés volt, mint valami piacon, meg hangzavar is. K. József nem tudta mire vélni a tömeget, de fütyörészve nem törődött vele, hanem odabaktatott az ötös számú buszállóhoz, ahogy mindig, fölszállt rá, ahogy mindig, és aztán megdöbbent, ahogyan még semmikor sem. Tömve volt a máskor üres járat, izzadságszag, levegőtlenség ülte meg, hogy K. József, pedig nem volt kényes típus, közel állt ahhoz, hogy rosszul legyen. Aztán mégsem lett, és ettől a szégyentől őt az ámulat mentette meg.

Ezek nem magyarok voltak, nem magyarul beszéltek, hanem oroszul vagy afféle nyelven. Ezek nem kertbe indultak, és K. József nem tudta, hová indulnak ezek, megkérdezte hát a sofőrt, hová megy a járat. És a sofőr is csodálkozott, hogy magyar szót hall, de meg is örült neki, és végtelen meg angyali türelemmel magyarázta el, hogy ezek ukránok, és szavazni viszi őket. Ha akar, jöjjön ő is szavazni – mondta K. Józsefnek – az szavaz itt, aki csak akar, s ha jól tudja, pénz is jár érte. A köztisztasági menedzser azonban paprikát akart kapálni, leszállt tehát.

Keresett másik buszt, talált is, csurig az is. Talán csak sikerül, gondolta, de ezen is bűz, de másfajta, s amint fölszállt, ordításban törtek ki a buszosok, hogy bratanki, dva bratanki, ezt üvöltözték, és ittak, vodkával kínálták a menedzsert, de neki ilyenhez kedve nem volt egyáltalán. Megkérdezte ezt a sofőrt is, hogy mi van itt, és azt a választ kapta, hogy ezek itt lengyelek, és nagygyűlésre mennek. K. Józsefnek már egyáltalán nem volt kedve fütyölni, mert csak Arankája járt a fejében és az elárvult paprikák, akiket a dudva meg a muhar fenyeget.

Új busz után nézett hát megint, talált is hamar, ebben meg gyerekek csivatoltak és tej meg büfiszaguk volt. K. József már meg sem lepődött, amikor kérdésére, hogy hová lesz a menet, azt a választ kapta, ez a járat Felcsútra indul meccsnézőbe, ha akar, tartson velük. A menedzser meghúzta a colás üveget, és megadva magát, de még azért érdeklődött, melyik járat mehet a kertjébe, amire azt a választ kapta, egyik sem. Innen uram – mondta a pilóta – vagy szavazni megy, vagy nagygyűlésre, vagy meccsre. Sehová máshová, mert minden más járatot töröltek. K. József bánatosan gondolt Arankájára, és a meccses buszt választotta, ha már elindult.

Így történt, hogy K. Józsefné, Aranka idén nem tud majd lecsót eltenni, mert a paprikát fölverte a dudva, a muhar meg a gaz. És kacagó szél fütyörészett a palánták fölött.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum