Biankó hűtőmágnes

Mókás egy hely ez a mi országunk, főleg így választások idején. Ilyenkor összesűrűsödik benne az élet, és kicsapódik az esszenciája, amely a téboly maga, diliház karneváli jelmezben. Lázár János is járta Hódmezővásárhely utcáit, ide-oda becsöngetett, és hűtőmágnest osztogatott a szerencséseknek. Ez két szempontból is delikát. Egyrészt, alapos listája lehetett ennek a Lázárnak, mert biztosan nem kockáztatta, hogy egy morcos polgár a pofájára vágja az ajtót, vagy valami gyalázatosabb dolgot műveljen vele.

Emellett is elég röhejes azonban, hogy, mint kiskölkek húsvéti locsoláskor, járja a várost áldozatokra lesve. Ennél lejjebb nincsen. Azért elsősorban, mert a baráti lakásokba csöngetés nem egy vaszisztdasz, az csak cirkusz, mert teszem azt, ha valami magamfajtához csöngetne be, hogyan járhatna akkor, hogy lekonyulna a füle, és csak annyit is érne. Tehát, röhej az egész, pofon a szarnak, viszont bizonyítéka újólag annak, hogy ilyen országban élni nem nagyon érdemes, hacsak nem egy barlangban vagy fa tetején, hogy békiben hagyják az embert.

Aztán ez a hűtőmágnes is, amelyet megkaptak ugyan, de olyan ígéret fejében, hogy a Fideszre szavaznak. És, ha mondjuk, vasárnap valami csoda és megfontolás miatt mégis másra kerülne az a nyüves iksz, akkor visszavinnék a mágnest Lázárnak, hogy ők nem méltók rá? Mondjuk, mágnest osztogatni biankó módon nem egy nagy kockázat, de nem tudjuk, mi áll azon a mágnesen, ugye. Olvastam, láttam vagy hallottam valahol, hogy a hűtőmágnes a legszemetebb ajándék, amit nyaralásból visszatérve barátainknak adhatunk.

Ez arra figyelmezteti őt szünet nélkül, hogy mi milyen csudás messze vidéken héderezetünk, míg ő viszont itthon rohadt a NER örömei között. Lázár mágnese nem tudom, honnan ered, lehet, Habony hozott sok-sok ibizásat, s azt osztogatja. Ez arra is inti a megajándékozottat, hogy vigyázzon a szájára, míg, ha egyszerűen csak Fidesz logó van rajta, az is alkalmas ugyanerre. Mindenesetre röhejes ajándék vagy szerelmi zálog, de öltek már a történelem során kevesebbért is, lehet, ezért is fognak, mert sajnálatos módon késztetés az van rá.

És amíg Lázár mágneseket osztogatott, Orbán viszont kitartóan hazudott tovább, mint a vízfolyás, éppen úgy. Most jelesül azt, hogy az Unió elveszi a gazdák pénzét, s a migránsoknak adja. Ilyenek jönnek elő belőle teljesen koordinálatlanul, hogy emiatt a magyar gazdáknak nemet kell mondaniuk a bevándorlásra, és ennek is annyi értelme van legalább, mint a hűtőmágnesnek. Se több, se kevesebb. Járják az országot még két napig, ott lesznek minden kilométerkőnél lehetőleg minél nagyobb blődségekkel, hogy kibírni már alig is lehet.

Védekezni úgy lehetne ellene, mint Fülöp úr tette még kölökkoromban, amikor anyámék háza töviben minden éjjel megállás nélkül rakodták a kavicsot baromi hangos gépekkel. Fülöp úr pedig egy szerelmes éjszakán, miután meglocsolta a bátorságát, kiállt a negyedik emeleti ablakba, és beleordította az éjszakába az összes kínját, akárha Frédi vagy Béni, hogy aszongya: a kurva anyátok, alunni akarok! Akkora hangja volt, hogy egyből leálltak a gépek.

Viszont odasétált az egyik markoló kezelője, és csendesen Fülöp úr képébe mondta az igazat: te barom, nagyobb zajt csapsz, mint a gépek. Ekkor lett csend. És a történelmi példabeszéd arra int minket, nem biztos, hogy annak van igaza, aki a leghangosabb. Igaz ez Orbánra, és rám is természetszerűleg. Mert azzal például kezdeni semmit nem tudok, hogy már a győri járási kormányablak mosdójában sem tudják kitörölni a seggüket az ügyfelek, mert nem futja klozettpapírra. Pedig az erre szánt pénzt nem vette el az Unió és nem adta a migránsoknak, és mégis valahol máshol van.

Ez minden biankó mágnesnél jobban mutatja nekünk, kire nem szabad szavazni. De foglalkoznak ilyennel a népek? Egyáltalán nem. Csak örülnek a szaros mágnesüknek, és itt a vége. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a nemlétező köztársaság elnöke akkor, amikor mindenki a választásokon rugózik, egy méhkas az ország, pecázgat csendben, és bávatagon a horgászat fontosságáról értekezik. Ilyen uniós dolgokról szava nincs, Strachéról nem mesél. Itt az élet úgy zajlik, hogy a polgár megkapja a mágnesét, pecázik, Orbán pedig zavartalanul lop tovább. Sok értelme nincs így ennek az egésznek. Mindmegdöglünk tehát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum