Kirándulás a kerítéshez

Drága Tecám!

Gondoltam, még a vasárnapi választások előtt beszámolok Neked a nagy élményről, ami ért engemet, hogy te is megerősödhess a hitedben ezekben a vészterhes időkben, amikor gyönyörű hazánk, ez a sokat szenvedett kis ország áll a vérzivatarban, és Miniszterelnök Urunk a gyarmatosító Európa segítsége nélkül, egyedül veri vissza a tengernyi migránsok rohamát, és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik érettünk és unokáink jövőjéért. Hogy áldja meg őtet a Jóisten és a kedves családját is tengernyi örömökkel.

Polgármester Urunk szervezett egy kirándulást a határra, hogy láthassuk, mi mindent tesz érettünk az áldott Orbán Viktor, hogy foglaljuk imába az Ő nevét. Az egész falu jönni akart mind, hiszen a földeken munka nincs, föld sincs, ott támolyognak az utcában, meg a kocsmában támasztják a pultot reggeltől estig. Szóval csak a férfi dalárda jöhetett, meg a hímzőszakkör tagjai, gondolhatod, milyen izgalom töltött el, mert, mióta az Uram, a drága Kálmán itt hagyott engemet, mert fölrobbant a mája, azóta olyan magányos vagyok.

Busszal mentünk, mi, az asszonyok és a férfiak. Nincs messze a határ, de négyszer robbant le a szegény jármű, nem csoda, öregebb lehetett mint én. Olyan fekete füstöt okádott, mint egy egész égő erdő, de nem szólhatunk egy szót sem, Polgármester Urunk saját maga fizette az utat, mert mindig csak ránk gondol. Krumplit is osztott, húsvétkor sonkát, a szerencsétlenebbeknek közmunkát, kinek mire van szüksége. Egy kérése van csak, szavazzunk mindig rá és a Fideszre. Azt mondta, be is jön velünk majd egyesével a fülkébe most vasárnap, meg az ősszel is, és megmutatja, hová kell rajzolni az ikszet.

De messzire szaladtam, drága Tecám, vissza a kiránduláshoz! Nos, készítettem az útra egy kis szendvicset, margarinos zsemlét, meg teát termoszban, nagy igényem nekem már nincsen ugyanis. Hoztam imádságos könyvet és rózsafüzért óhaj vagy baj esetére, a szenteltvizem elfogyott, de gondoltam, arra tán szükség sem lesz a határon, mert a tomboló migránshordákat távol tartja majd a kerítés és hős rendőreink. Úgy képzeltem, mintha állatkertbe mennénk, a rács egyik oldalán mi, a másikon “azok”, és talán még az is ki lesz írva, hogy tilos etetni őket.

Odaértünk nagy izgalommal, olyat éreztem, mint amikor először láttam meg a Balatont drága Kálmánommal még ’57-ben. Mert volt ott kerítés ugyan, fényes, magas, éles, egy rendőr is, de migráns az egy sem. Nem rázták a rácsot, nem vicsorogtak, és nem kiabáltak, hogy allah meg akbár, mert nem voltak sehol. Polgármester Urunk el is mondta, hogy ravaszok nagyon, mert mindig máshol vannak. Ha odamennénk, ahol most vannak, akkor meg itt lennének, ezért lehet őket csak a tévében nézni. Javasolta is, hogy az M1-et figyeljük, talán még a TV2-őt, mert azok hitelesek.

A rendőr mutatta meg nekünk a kerítést, szerencsétlen, mert hiába beszélt arról, milyen hosszú, milyen magas, meg, hogy mennyibe került ez szegény Orbán Viktornak. Arra nem emlékszem, hogy ő is a saját zsebéből építette-e, de arra igen, hogy Európa nem fizeti ki, hogy mi itt védjük őtet. Szoktak-e itt lőni a barbárokra? Ezt kérdezte a Lajos, aki már az úton is azzal dicsekedett a negyedik sör után, hogy ő még a Kádár alatt volt határőr, ott, ha egyet tüsszentett valaki a határon, már cafatokra is lőtték, és az aknák is hasznosak voltak. Ezt mondta, és fitymálta a kerítést.

Polgármester Urunk fel is írta őtet egy kis füzetbe, hogy majd leshet a következő krumpliosztáskor, hogy megjegyzi az ilyen lázító alakokat. De ez a Lajos már részeg volt nagyon, hencegett a határőr múltjával, azt mondta, olyan volt, mint valami Rambo. Ezt nem tudom, ki lehet, de ezt ordibálta. Aztán, egyszer csak egy bokorból előugrott egy nyuszi, és ez a Lajos engemet maga elé rántott pajzsul, mintha lőnének rá. Aztán szégyellte is magát nagyon, de mi jót nevettünk, főleg a rendőr és Polgármester Urunk, aki ezután nem győzte hangsúlyozni, hogy na, ugye.

Ácsorogtunk még egy darabig, hívogattuk a migránsokat, Polgármester Urunk müezzint játszott egy fa tetején, de sehol semmi. Visszaindultunk hát, drága Tecám, de neked bevallom, engemet a kerítés már egyáltalán nem izgatott. Amióta Kálmánom itt hagyott, férfi engemet nem érintett, s ahogy ez a Lajos a nyúl ellen pajzsként emelt maga elé, úgy éreztem magam, mint egy süldőlány, meg is hívtam mellém egy margarinos szendvicsre, de elaludt. Furcsa bizsergést éreztem az ágyékomban, s inkább elmondtam öt miatyánkot.

Hazafelé nem robbant le a busz, így Polgármester Urunk, mint valami idegenvezető, a mikrofonba belemondta Orbán Viktor hét pontját, megénekeltette a dalárdát, és abban a reményben búcsúzott, hogy vasárnap személyesen találkozunk a szavazófülkében, tollat majd ő hoz. Ez a Lajos is felébredt az út végére, s mivel előre letudtam a penitenciát, meghívtam egy kis diólikőrre, és örömmel el is jött, csak kerülővel, hogy meg ne lássa a falu. A többit a képzeletedre bízom, drága Tecám, de most nem is ez a lényeg, hanem a vasárnapi szavazás. Remélem tudod, hová teszed az ikszet, Miniszterelnök Urunkra, csakis.

Ölellek: Erzsó

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Kirándulás a kerítéshez
  1. Istvan Erdos szerint:

    Vajon a tranzitzónában három napig hazafiságból és kereszténységből éheztetett menekülteket is látványosságként mutogatták nekik, vagy ez most nem volt benne a programban?

  2. Jane Doe szerint:

    Ne csak az ikszet, a keresztet is tegyék rá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!