A külügy mókusa

A napokban szügyig merültünk a csatornafolyadékba, néhány erőteljes kartempó benne már nem oszt és nem szoroz, legfeljebb közelebb hozza a napvilágot. Még egy utolsó patkányozás ezért belefér a munka tajtékos ünnepén, csak álruhát húzok rá, hogy az alélós hangulat ne szenvedjen akkora csorbát, csak egy kicsit. Tényleg, csak egy kicsit. Mert tudjuk az állott sörszagú kocsmák találós kérdését, miszerint mi a különbség a mókus és a patkány közt, a válasz szerint pedig: semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója.

És most, hogy elbeszélhetővé tettük az elbeszélhetetlent, nézzük, miből élünk. A Külügyminisztérium adományából élünk máma, mert amióta a futsalos ordibál ennek az élén, naponta adja a nagyközönségnek és a finom úri diplomatáknak a gondolkodni meg elszörnyedni valót. Egyrészt, hogy milyen avas szagú parasztudvarról szalajtották őt, másrészt pedig – s ez a fajsúlyosabb, mert Hruscsov is verte a büdös cipőjével az asztalt azért, tehát nincs új a nap alatt -, hogy milyen elfajzott eszmék folynak ki a mosdatlan száján, milyen barna levek.

Mivel nagyvonalú vagyok, azon gálánsan túllépek, hogy tegnap az ENSZ, ezen belül annak emberi jogi biztosa, bizonyos Fionnuala Ní Aoláin támadta meg rétjeinket, szüzeinket és ormainkat, mert kérdései és kétségei voltak kies hazánk házi terroristájával, ezzel a bizonyos Ahmed H.-val kapcsolatban. Az a röhej, hogy ez most épp mellékes, mert ismerjük a mese színét és visszáját. Így unalmas is lenne a sztori, ha a külügy nem csavar egyet rajta, és amiatt nem húzza fel az orrát, hogy ez a Fionnuala Ní Aoláin érthetetlen módon egyenlőként tekint az ő terroristájukra, és következetesen Mr. Ahmedként emlegeti, mintha ember volna.

Ha ez a baj, márpedig ez, akkor a külügy, csak úgy, mint a tranzitzónákban éheztetetteket, mókusnak tekinti Ahmed H.-t, akkor viszont elszörnyed, ha emiatt őt is lemókusozzák. Ez elgondolkodtató, de máma más tanulságokat vonunk le a bájos történetből, messze hatóbbakat, mert a mókus vs. nem mókus dichotómia amellett, hogy bepillantást enged az ezt használó delikvens lelkének bugyraiba, mégis csak névhasználati kérdés. Hogy a szart szarnak nevezzük, vagy masnit adunk rá és csokipudingnak, mindegy. Büdös így is, úgy is. Ki élvezettel nyalja ennek ellenére, ki pedig okádik tőle.

Ennél aggasztóbb az a gyakorlat, hogy a külügy, s rajta keresztül a birodalom milyen filozófiával viszonyul az akárhogy nevezetthez. Az hüvelyezhető ki ebből a sztoriból, hogy a rezsim végleg rásütötte a billogot, stigmát adott neki, olvasatukban Ahmed H., mert megafonozott a határon, egy életre terrorista. S most függetlenül attól, hogy az volt vagy sem, büntetése letöltése után bűntelennek kellene tekinteni, mint ahogyan a bírói ítélet előtt is megillette volna ez a jog, amit nem kapott meg. Ahogyan Czeglédy sem, és nemcsak a szolgasajtó, hanem az országgyűlés is ítéletet mondott felette.

Ez a gyakorlat azért több rossz érzést kelt a halandóban, mint, hogy kit neveznek mókusnak vagy kit nem. Ebből a meséből az világlik ki, hogy, mint Pelikánnál akár, Ahmed H.-nál is az volt a kérdés, hogy akarnak-e példát statuálni vagy sem, és akartak. Csak senki nem nézett rá a papírra, hogy: de Virág elvtárs, ez az ítélet. S mindez csak a történet első fele, amely Bástya elvtárs uralkodására emlékeztet, a másik – és ez tetszik ki a miszteres felháborodásból -, aki egyszer vétkes volt, az örökre vétkes is marad. Az ítélet előre születik, a stigma pedig lemoshatatlan, mint a fölvarrott sárga csillag.

Ezzel viszont az a baj, legalábbis vélekedésem szerint, ha konzekvens az ember, ami azért nem árt, akkor arra jut elmélkedésében, hogy aki egyszer KISZ titkár volt, az is marad, aki MSZMP tag vagy alkalmazott, úgyszintén, az Ifjú gárdistáról és kommunista belpolitikai rovatvezetőről nem is beszélve. S ezen a ponton ugrik be Kövér pedellus halhatatlanja, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Így, ha a díszes kompániára nézünk, akkor be kell valljuk, igaza van a pedellusnak. Az ő történetükben azonban vannak egyenlőbbek, visszamenőleg csak őket lehet feloldozni, mindenki más mókus, csak ők nem.

Ilyenekre jut az ember, ha a miszterezés miatt tutul a rezsim, és így, május elsején, az orgonaillatban lehangolja őt a barnainges tobzódás, de ezt követeli a megfontolás is. Ugyanis az úgynevezett mértékadó értelmiség akkora vehemenciával gázolta el a szerencsétlen, tudatlan és antipolitikus Bangónét, hogy ennek a zivatarában azt is ugyanolyan vehemenciával kellene beleordítani a világba, ha a rezsim nem szóban, hanem tetteiben viselkedik mókusként azzal, akit ellenségének tart. S aki most a szocik együgyűjén veri el a port, Ahmed H.-hoz hasonlatosan szintén terítékre kerülhet. Azt hiszem, Kierkegaardtól loptam a konklúziót, de ez most mindegy is:

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – Amúgy virslire, lufira vigyázzatok, le ne égjen a házatok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum