A szomszéd bácsi a minap opálos szemekkel érkezett meg a sarki ivóból, mert kicsit sok volt neki a hűsi. A gravitáció vonzása és az utca szélessége is incselkedett vele, de azért állta a próbákat, és becsülettel célba ért, ami az édes otthon volt maga. Mint minden utak, csavargások, szökési kísérletek visszatérő vágyálma, ahová megtérhet a fáradt vándor pihenni, hacsak a felesége ezt nem akadályozza meg szóval, tettel, esetleg hallgatással.
A szomszéd néni nem falta föl a szomszéd bácsit vétkei miatt, sodrófát nem tört rajta, nem ordított, nem átkozta az Istent, nem tépte a haját, hanem trógernek nevezte az urát szenvtelenül. Ebből is kitetszik a nyelv dinamikája, mert a szomszéd bácsi nem hordár és nem is becstelen ember, hanem csak részeg volt. Viszont mondták már Orbán Viktor Mihályra is a tróger hangsort, pedig részeg sem volt, se nem hordár, akkor viszont csak becstelen lehet.
Boldogult úrfikoromban egy naiv leány arra az emberre, aki napi szinten fetrengett a saját hányásában, s nem gyomorrontás, hanem a hűsi túlzott élvezete miatt, kerek és ártatlan szemekkel a linkóci jelzőt akasztotta eléggé eufemisztikusan, mintha az ovi homokozójában csücsülnénk, és nem az élet zajló sűrűjében. A nyelv nem egyszerű játék, a hangalak és annak jelentése kevés kivételtől eltekintve (hangutánzó szavak) konszenzus kérdése, ezért is beszél millió nyelven elátkozott fajunk, és senki nem ért senkit, hiába hiszi is azt.
Nem mindegy, linkóci, részeg vagy tróger valaki, esetleg buzi komcsi. Mostanában engemet pedig többnyire lebaloldaliznak, meg még sok sorstársamat. A nevükben nem beszélhetek, én viszont nem kérek belőle. Ha a mai ellenzéket összefoglaló néven nevezik annak – mert annak nevezik a nácikon kívül az összest -, ez a gúnya nem rám való. Mint ahogyan a jobboldali hacuka meg nem passzol a kormányzó hordára, amiből kitetszik, hogy minálunk elég erős ideológiai katyvasz alakult ki.
Káosz, mondhatni, bár erről már sok dolgozat született. Viszont, sajátságos módon ez az eszmei zűrzavar, amikor minden hagyományos értékek és fogalmak átértékelődnek, és voltaképp filozófiai tohuvabohu telepedett kies hazánkra, ez mégis magával hozott egy erkölcsi letisztulást, ha megtisztulást nem is. Nincsen egyéb menedékünk. Ennek mentén elvált vagy elválhat az ocsú a búzától, az epe a májától, az orbánista az embertől éles cezúrával vagy-vagy helyzetet alakítva ki.
Nem parkolókon, zöld Budapesten, kátyús utakon és nem is Orbán vagy Európa ellentétpáron lehet bemutatni a szomszéd bácsinak, ha kijózanodott, hogy mi közül választhat ha választani akar egyáltalán, hanem le kell ásni a kérges lelke mélyére. Le a migráncsok, a félelmek és megfélemlítések mögé és alá, valami valláson, hiten, szenvedésen túli ősi éthoszig – amit olykor tízparancsolatként adnak el és úgy nem tartják be -, ha még maradt benne valami a vérzivatarban, és kérdezni csupán.
Megkérdezni, milyen ember az, aki csal, milyen aki hazudik, és milyen az, aki lop. Hogy illő dolog-e szegényeket, nőket nyektetni, árva gyerekek sorsát tönkre tenni, nagy nyilvánosság előtt embereket mocskolni. Komilfó-e gyilkosokat elengedni, bűnözőket rejtegetni. És még sok mindent fölhozhatnánk elrettentő példaként, hogy a szomszéd bácsi ítélje meg maga, milyen ember az ilyen, s megengednénk neki, hogy a tróger jelzővel illesse, mert ennek olyan jó a zamata.
Mondhatna szaralakot is, gecit is, ha követi a divatot. Aztán megkérdezhetnénk a szomszéd bácsit, milyen ember az, aki egy trógerre szavaz, és engednénk neki levonni a következtetést, hogyhát, tróger az is. És föltehetnénk neki a kérdést végül, akar-e tróger lenni maga is. S ki akarna? Linkóci esetleg, szaralak nemigen, mert a népekben önérzet az van, ha olykor rossz irányba buzog is. Viszont, ha föltesszük neki a kérdést, tróger vagy-e, azt vágja rá, semmiképp.
A csapos az igen, én nem, ugyan és hogyan. Könnyű hatni az elemi ösztönökre, mint Orbán Viktor Mihály azt nagyon jól tudja, az ellenérdekelt oldal viszont egyáltalán nem, pedig ide jutottunk. Ez nem program, nem tanács, csak ábrándozás, a fuldokló felnyúló karja, amikor tudja, hogy a munkát a pártok helyett kellene elvégeznie, akiket pedig kitart és saját zsebből fizet meg bőségesen és fölöslegesen. Viszont én sem vagyok teljesen hülye.
Kicsit igen, de nem nagyon. Tudom, hogy a szomszéd bácsi, miután megküzdött a gravitációval és az utca széltével-hosszával, majd asszonya letrógerozta őt, ezt bájos simogatásnak veszi és érti, mert a szavak jelentése el is kopik. Megfakul, hogy a végén ne is maradjon belőle semmi. Ezért ért a nép a füttyökből és trombitaszóból csupán, ahogy a marhát terelik a vágóhídra, míg meg nem érzi a vérszagot, de akkor már késő. Mindezt elmeséli nekünk a kép, midőn a szomszéd hazatántorog, és Baudelaire-i nyugovóra tér.
Hogy emlékezzünk: „Boldogabb nálam a leghitványabb barom: irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet, olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi) – Hát, ja.
Vélemény, hozzászólás?