Retúr Moszkvába

Csányi bankvezér egy kérdésre válaszolva kijelentette, Orbán több alkalommal is utazott az OTP magánröpcsijén, de azt minden alkalommal személyesen fizette ki, soha nem utazott vendégként. Ezt nem nagyon kellett volna mondania, illetve nem így, mert a migráncssimogató ember, mint én is, ebbe beleköt. Nem azért, mert utcai bandás habitusa van, hanem, mert hitetlen Tamásként könyékig nyúl Csányi bankvezér sebébe, csak előtte sóba tunkolja az ujját.

Azzal nincs baja a migráncssimogató embernek, hogy több alkalommal is röptette magát a Csányi-Airrel köpcösünk, mert, mint tudjuk, évszázadok óta így utazik, és így is fog, míg a világ, s még két nap. Közöd? Ezt nem mondta a köpcös, csak gondolta, midőn aktuálisan pofán köpte a magyar társadalmat repülésügyileg. Ám, amikor Csányi bankvezér azt mondja: „fizette”, meg, hogy „személyesen”, akkor a migráncssimogató ember úgy vélekedik, hogy ebbe a kabaréba éves bérletet vesz.

Én nem tudom, a Csányi-Air hogyan működik, mik a tarifái neki turista és business osztályon, azt meg pláne nem, hol található a jegyiroda. És, bár a képzeletem elég termékeny, az nem fér bele, hogy a köpcös sorban áll a Csányinál, kér egy retúrt Moszkvába, és a bugyellárisából kaparja össze az aprót a jegyre engedményért gazsulálva. Mert Orbán már rég túljutott azon a szinten, hogy akármiért is fizessen, illetve, ha mégis, azt kedves népe állja, mint az közkeletű.

Tőle magától tudjuk, hogy vagyontalan, az is volt és az is marad, mint ahogyan csecsszopó kora óta kizárólag röpcsivel jár, még a budira is húzza maga után a kondenzcsíkot. Csakhát, már ez önmagában olyan ellentmondás, amire bohózatot lehetne alapozni, csak épp most ehhez nincsen kedvem. Ha azonban feltéve, de nem megengedve kifizette a magánröpködéseit, amiből annyi volt, mint égen a csillag, akkor meg mibűl, hogy fajsúlyosan tegyük el a kérdést.

Ez lejárt lemez volna, csak épp tegnap is szóba került. És még ennek ellenére is csak legyintenék egyet, ha nem zaklatott volna fel az a csekélység, hogy ezek a pofámba hazudnak, és ettől jól is érzik magukat. Mindenről hazudnak, én itt hülyének vagyok nézve, meg te is, és ő is. Kompletten vagyunk idiótának tételezve, ami még szintén nem baj. Én is, ha meglátok egy fideszest a közelemben, csak elmosolyodok, hogy, hát hülye ez, szegény. Ezek magánügyek.

De, hogy immár az élet minden területén csinálnak bohócot az egész országból, sőt, desszertnek még meg is lopják, és a kies ország bájos lakói bambán mosolyognak csupán, és nem döntik le a szobrokat, ez nehezen érthető. Magam is csak úgy jöttem rá, hogy lassan már egy hete cseng a fülem, és odáig jutottam, hogy egész jól elvagyok vele. Lassan cimborák leszünk mi ketten, és ez a gyalázat, ez a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak.

El is magyarázom rögtön. Az Agymenőkben Amynek fölteszik a kérdést, miszerint hogy van, ő köszöni, és válaszol is rá, hogy akár a többiek, rá is jellemző a fokozatos entrópia, az elaggás, aztán a halál. Csudálatos ez a szimbolika, amely egybecseng a fülemmel. Az entrópia, mint tudjuk, a rendezetlenség jellemzője a termodinamikában, a macskás Schrödinger azonban az életfolyamatokra is kiterjesztette, ezzel magyarázva meg, miért érzi kamasznak magát az ember akkor is, ha már csak hálni jár belé a lélek.

Gondoljuk csak meg, hányféle nyavalya, betegség, ilyesmik gyötrik az organizmust hosszú élete során, s bár kikecmereg belőlük, azért mindahány nyomot hagy rajta azért, valamit veszít a száz százalékból. De, ha elmúlik a taknya, begyógyul a sebe, azt mondja, olyan vagyok, mint előtte, pedig nem. Így az évek során hogy úgy mondjuk, fokozatosan veszít az értékéből, miközben hozzászokik a veszteségekhez, s miközben bottal vánszorog, még lányokat hódítani indul, akik meg kiröhögik.

Ezzel csupán arra utaltam, hogy mint a hideg vízbe tett, s fokozatosan megfőlő béka, magunk is csak akkor veszünk tudomást az öregség kínjairól, ha már beledöglöttünk. Ahogyan országunk és annak elgyötört lakói is annyira megszokták a gonosz regnálását, hogy azt hiszik, azért még jól vannak, pedig ott álldogálnak a pusztulás szélén. Mert, ha már szügyig merültünk a szimbolikákba, Orbán az egész országot repteti Moszkvába, és nem vesz neki retúrjegyet, ha tetszenek érteni a fennforgást. – Föl kéne szabadulni már.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum