Megettem egy pillangót

Irén anyus tett-vett a konyhában, csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta ki a két csorba tányért, a két repedezett bögrét, két késecskét és két villácskát, meg a tegnapi farhát maradékát két szem krumplival. Így várta vacsorára Pista apust, aki már órák óta a kertben volt. Ő ott csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta a csorba ásót, a repedezett vödröket meg a nyikorgó kullót. Igaz, már jó ideje csendben volt. Megpihent biztosan szegény ember – gondolta Irén anyus -, mert rozoga volt Pista apus már, ahogy eszegette őt az idő, hogy alig is hagyott belőle valamit. Egy kérdőjelet szinte csak ócska gatyában.

Ferde volt már a napsugár, vízszintes szinte, belefurakodott a konyha kopott falába, a múltat kereste benne, de csak pókokat talált, meg a háló alatt megrágott légyszárnyakat. Meleg sem volt, de már surrogtak a denevérek meg csivatoltak, vacsorálni indultak ők is, Pista apust méregették nagy áttetszőségében, a hervadt püspökfalatját neki, meg a reszkető ujjait, akárha pókok volnának az eres kezek, zabálni való delikátok. Tavasz volt, és miden teremtett lélek a kertben enni akart meg élni, egymást vizslatták nyálcsorgatva, a másik combját, darabka máját, még lüktető szívét, mert ilyen az élet, de legfőképp a halál. Irén anyus kivisított a kertbe élesen, hogy apus, amitől kicsit megrebbentek a pislákolni készülő csillagok, de csak egy kicsit.

Irén anyusnak fölösleges dolog volt visítania oly nagyon, mert nyikorgott már a konyha megvetemedett ajtaja. Föltárult, és Pista apus teljes fenséges apróságban, kérdőjeles görbén, az arcán megülő mohadarabokkal, boglyaként álló, piszkos, ősz hajjal, de szemeiben valami különös, csillogó, lázas fénnyel imbolygott a kockaköveken, úgy ért oda a stokihoz és úgy rogyott rá, mint a reszkető gyertyafény. – Egyél lelkem – noszogatta őt Irén anyus -, de Pista apus messzire volt, túl az Óperencián meg üveghegyen, a kurta farkú kismalacok birodalmában, olyan kerek volt a szeme, mint a telihold, de nem látott vele semmit, hanem csak csillagokat meg napsugarat, hogy rezgett tőle a szalma haja neki.

– Megettem egy pillangót. – jelentette ki Pista apus kérlelhetetlen bizonyossággal, mint a kétszer kettőt, de elhalón mégis, és hold-szemeivel Irén anyus felé fordult, aki meglátta az alján a feledés sarát, de még terelgette volna vissza a konyhába reménytelenül. – Ne mókázz, apus. – Ennyi volt a reszketeg kísérlet, de hiábavaló, mert Pista apus a halálra ítéltek nyugodt határozottságával mondta el még egyszer. – Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt és gyönyörű. De annyira éhes voltam. – Így nézett rá Irén anyusra aztán, és szénakazal bajuszán, mint bizonyíték, szivárványos szárnydarabka imbolygott, megcsillant rajta a fény kicsit. – Édes Jézusom. – sikkantott Irén anyus.

– Édes Jézusom. – mondta már kétségbe is esve, ahogyan a szárnydarabkát törölgette a köténye sarkával – Ez borzasztó. – tette még hozzá, de Pista apus csak rázta a fejét konokon, fölemelte a kacska ujját, fölmutatta tanárosan, és kimondta a kétszer kettő józanságát: – Nem anyus, ez költészet. – ettől szeme kereksége engedett kicsit, de az eszelősség megmaradt benne, és Irén anyus öregasszonyos litániázásba kezdett: – Mondtam, hogy ne nézz annyi tévét, – meg, hogy – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. – Ilyeneket vágott a fejéhez, de nem számonkérőn, hanem végleg kétségbe esve, amikor Pista apus hányni kezdett. Sugárban jött belőle a szivárvány, az emésztetlen lepkedarabok némi zöldes epével, hogy Irén anyus már sikított, nem sikkantott, és nem az úrhoz szólott.

– Etel. – kiabált ki a konyhaablakon – Etel, hívd a mentőket. – Ezt kiabálta kétségbe esve nagyon és fölöslegesen. Pista apus ugyanis új erőre kapva, kérdőjelből felkiáltó egyenességgé válva iramlott újra az udvarra, fütyölt, akár a rigók, csivitelt, mint a fecskék, és ugrándozva eltűnt a méteres gazban. Irén anyus pedig a felfedezők merészségével, a konyhakéssel macséteként hadonászva üldözte őt, lekaszabolta az egész udvart, úgy kergette az urát. Amikor a mentő nagy hanggal szirénázva megérkezett, az orvos döbbenten látta a két öreget, egyik elől, a másik utána, mint a kombájn, hogy nem tudta, melyik a beteg. – Fogja már el! – kiáltott Irén anyus az orvosnak, aki két ápolóval földre teperte a szokatlanul erősnek bizonyuló embert. – Mit csinál? – kérdezte Pista apust, mire ő határozottan felelt: – Ozsonázom a zöldben.

Az orvos megdöbbent csöppet. Pista apus szemei ugyanis tiszták voltak, hangja határozott, s ahogyan állt ott fölötte az orvos, a két ápoló, Irén anyus és az Etel – ezt el ne feledjük -, bizonyságát adta becsületességének, hogy az orvos ne érezze fölöslegesnek a nagy rohanást, igazolást adott mégis szívbéli jóságáról, és fölfedte lapjait. – Árpi rigó hívott szöcskecombot ropogtatni. – mondta határozottan, amitől az orvos feljogosítva érezte magát, hogy belédöfje a tűt, és nyugtató folyadékot sprickoljon inas testébe. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – ennyit suttogott még elalélva, a mentő elszirénázott, Irén anyus pedig imához fogott. Közben azonban hallotta a rigót is, és a fütyölésből mintha azt vette volna ki, Pista, Pista. – Uram irgalmazz! – suttogta Irén anyus, sűrűn vetette a keresztet, de már késő volt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
2 hozzászólás “Megettem egy pillangót
  1. Yeti szerint:

    “Amikor utoljára szólt Aurelianóhoz, legfeljebb valami láthatatlan jelenség volt, amely ezt suttogta: — “

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!