Kihalás közben

Úgy hatvanöt millió évvel ezelőtt ott ücsörgött két t. rex a bujazöld fűben, hátuk egy páfránynak vetve, kacska kis kezükben limonádé apró papíresernyővel, és ábrándozva nézték a csillagos eget, amelyen se Göncölszekér, se Fiastyúk, semmi se volt, csak ismeretlen alakzatok, mert még nem tágult ki annyira az univerzum, mint máma, de szép volt azért úgy is.

– Tegnap jósnőnél voltam Dezsőkém. – mondta az, amelyiknek kínai írásjellel az volt a hatalmas combjára tetoválva, hogy leves, szeme alá pedig könnycsepp, hogy félelmetes legyen.
– Ne bassz, Oszi. – röhögött a másik, aki szakadt kalapot viselt, meg rózsaszín atlétát – És mit mondott az öreg Malvin, mit delirált már megint?
– Hogy ki fogunk halni, Dezsőkém, ezt mondta. – ábrándozott a könnycseppes – Hogy jön valami. Arra nem emlékszem, mi, meg honnan, de, hogy jön.
– Akkor mit lehessen tenni. – húzgálta a rózsaszín atlétáját Dezső – Kit érdekel, majd újjászületünk valami emlősben, leszarom az egészet Oszikám. – ezt mondta.
– Igaz, igaz – kontrázott Oszi -, úgyis elég volt már ez a százhatvan millió év, már meg se bírom számolni, hányszor voltam rex. Egyszer voltam diplodocus, azt bírtam, csak cammogni, legelgetni, ábrándozni a világ folyásáról, gyönyörködni a naplementében, ilyenek.
– Én meg raptor is voltam egyszer. – jegyezte meg Dezső – De hagyjuk. Csak eszembe jut Hans Castorp, meg a nagyapja a keresztelő tálkával, meg az ük-ük-ük csücsörítésével. Hát mit tudnak ezek? Meg a József és testvérei, hogy mélységes mély a múltnak kútja, hát beszarás, idő, ja. Jó, Mann nem rossz író, mi több, egyenesen fenséges, de mi az a pár ezer év, amiről ábrándozik, raptorszar.
– Már megint aeterno modo vagy Dezső. – vetette közbe Oszi a kalapjában.
– Sőt, sub specie aeternitatis. – kontrázott Dezső – Nem kell leragadni Kierkegaardnál, ha már.
– Ha már. – mélázott el nagyon Oszi – Mert mi lesz, ha most ki is halunk? Semmi se lesz, a múltkor is, a triász-jurában csak úgy huss, eltűntek a therapsidák meg a placodonták.
– Igaz, igaz. – erősítette meg Dezső – A perm-triászban meg az a sok lystrosaurus.
– A késő devonban meg a böszme, állkapocs nélküli halak. – illetlenkedett és volt bunkó Oszi, de nem vette észre.
– Az ordovícium-szilurban meg a trilobiták, a mohaállatok, meg a pörgekarúak.
– Tényleg. – csodálkozott el Oszi – Az mikor is volt?
– Mihez képest? – kötözködött Dezső.
– Hogyhogy mihez képest?
– Hát hozzánk, vagy Orbán Viktorhoz képest.
– Ki a tököm az az Orbán Viktor? – értetlenkedett Oszi, hogy le is vette a kalapját.
– Egy hülye a XXI. században.
– Krisztus után?
– Persze, hogy Krisztus után, ki után még?
– Mondjuk Ah-Pucs, maja isten, vagy Ré, egyiptomi főnök, Manitu vagy Allah, Síva vagy Amateraszu Ómikami után.
– Ez meg ki a frász? – csattant fel Dezső.
– Sintoista napistennő. – világosította fel Oszi.
– És ezeket mért magyarázod?
– Csak, hogy mutassam, Krisztuson kívül is van élet.
– Az már igaz. De hol is tartottunk? – érdeklődött Dezső.
– Hogy hozzánk képest, vagy Orbán Viktorhoz képest mikor volt az ordovícium-szilur.
– Ja, hát, mondjuk ehhez az Orbánhoz képest.
– Hát, hozzá képest olyan négyszázötven millió év.
– Az már döfi.
– Az, érezni benne a végtelent.
– Milyen végtelent, te ökör? – csattant fel Dezső – Már te is ük-ük-ük meg múltnak kútja, mint az emberek, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot a pár százezer szaros évükkel.
– Jól van már, nyugi. – duruzsolta Oszi – de mért jutott eszedbe ez az Orbán?
– Mert a kuvasz készül kihalni.
– Mi az a kuvasz?
– Kutyafajta.
– Mi az a kutya?
– Egy emlős.
– Minden kihal egyszer, mi ezzel a gond?
– Mert semmi baj nem volt ezzel a kuvasszal, se egy vulkánkitörés, se jégkorszak vagy ilyen, hanem egy fénykép. – magyarázta Dezső.
– Milyen fénykép?
– Amin ezzel az Orbánnal fotózták ezt a kuvaszt. Az hozhatta rá a rontást, most meg visítanak, hogy meg kell menteni, mert kihal.
– Mi van?
– Mondom, semmi baj nem volt, de ez a hülye Orbán egyszer ilyen kampánycélból lefényképeztette magát egy kuvasszal, erre egyből elkezdett kihalni.
– Hát ez kurvajó. – röhögött fel Oszi a tetovált könnycseppjével, de elhalkult aztán, és a Moszkva parti estéket kezdte fütyölni kicsit hamisan, mert bazi nagy fogai voltak.
– Nehogy itt melankóliázz nekem. – kérlelte Dezső, visszatette fejére a kalapját, megigazította a rózsaszín atléta félre csúszott pántját, és az égre mutatott – odanézz, Oszi, mi lehet az?
– Mi lenne, egy aszteroida. – mondta Oszi – nem azt mondta a jósnőd, hogy jön majd valami?
– Tényleg, aszteroida. – kiáltott fel Dezső – Ezt mondta.
– Akkor most ki fogunk halni? – kérdezte Oszi.
– Ki, Oszikám, ki – idáig jutott a beszédben Dezső, de hatalmas robbanás hallatszott, lerepült a kalapja, elszakadt a rózsaszín atlétája, és a tűzviharból még kihallatszott a hangja – Kuvasz, Orbán Viktor, beszarok. – és mindennek vége lett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!