Fél krumpli

Az egyik áruházláncnál Magyarországon, ebben az időben, amikor élünk, és ezen a helyen, tehát itt és most darabra lehet venni a krumplit, mert kilóra már annyira sokba kerül. Egy szem krumpliért kilencven (90) forintot, a sárga fajtáért hetvenhatot (76) kérnek. Ezen a ponton pedig sutba dobhatjuk a KSH sajátos infláció-számítását, legyinthetünk a nyugdíjak emelésének mértékére, elmerenghetünk Pártunk és Kormányunk permanens győzelmi jelentéseiről, továbbá kialakíthatjuk viszonyulásunkat a világhoz.

A választék pedig a kétségbe esés, a parttalan düh és a riasztó röhögés. Ha mindahányra van késztetésünk, akkor egy színdarab részesei lehetünk, középfajú színműé, Csehov, Wedekind vagy Beckett stílusában, mert életünk az abszurd medrében folydogál csendes félmosollyal az őrület határán. A fideszcsürhe viszont nemzeti tragédiákban él, Trianon és Mohács delejében, és annyira nincs affinitása emiatt az egyén gondjaira, hogy le is szarja azokat. Ezért mondom mindig, hogy esztétikai gondjaim – is – vannak a rezsimmel és kitenyésztett egyedeivel egyaránt, s mint kitetszik, ezek is súlyosak bírnak lenni.

„Milyen leleményes is ez a mi népünk”. – mondta Virág elvtárs A Tanúban – mint emlékezhetünk -, midőn hajában sült krumplit majszolgatott a kicsinyekkel, majd a fogdmegek szétlőtték a konyhát egészen szelíden, mint korabeli TEK. Az a sült krumpli a szegénység szimbóluma volt, amit akkor ettek, amikor Dezsőnek meg kellett halnia, viszont a belőle készült disznóságokat a hatalom emberei petróleummal locsolták le, Pelikánnal pedig az történt, ami. Sajátos fejlődésként a NER szegényei nem Dezsőt ölik meg, hanem „A” krumplit, miután hazahozták a boltból és őrizgették sokáig.

Amikor már készülnek összeesni az éhségtől, akkor a családfő kijelenti: – Nincs mit tenni, meg kell főzni „A” krumplit. – Nevet is adhatunk a krumplinak a színműben, legyen mondjuk Rózsi, így jobban kirajzolódik a groteszk, amikor Rózsinak meg kell halnia. Volt anyám nagybátyjának egy felesége, bizonyos Ili néni, aki képes volt egy tojásból rántottát és levestésztát is készíteni, ajánlom ötletteli népünk figyelmébe Ili néni módszerét a túlélésre. Igaz, ő akkora volt, mint egy sovány veréb, így módszertana nem biztos, hogy célravezető, nem mindenki éri be napi száz kalóriával ugyanis.

Ugyanakkor „A” krumpli egyik feléből lehet pürét, a másikból pedig levest főzni karakánul, hogy boldog legyen Kádár népe – a krumplileves legyen krumplileves, ugye -, de ez az idő, mint látszik, végleg elveszett. Hogy megmutassam, mekkora egy séf vagyok, elmesélem, hogy azt is tudom, a levesbe zöldség is kell, ilyesmit venni manapság viszont képtelenség, mert aranyáron mérik. Nem piaci körképet vagy szakácskönyvet írok ugyanakkor, hanem vádiratot, ezért jut eszembe, ilyen helyzetben milyen iszonytató nagy kincs az a zsák krumpli, amit a Fidesz kampányokban osztogat, ami most is van épp. Mindjárt megjelenik Rétvári a neccel, benne a szavazatcsalogató, elérhetetlen ínyencséggel.

Ennek elterjedését kies hazánkban a XVII. században ugyanakkor a kalapos király, II. József adókedvezményekkel könnyítette, miután Pizzaro az őslakosok kiirtása után behozta azt Európába. Ebből is látszik, hogy a krumpli nagy idők tanúja, amely idők most kezdenek kiteljesedni, midőn a zöldség olyan unikum lesz a magyar konyhákon, mint kábé négyszáz éve. Ezt fejlődésnek bajos volna nevezni, s miután nincs kedvem dolgozatot írni a mezőgazdaság antalli szétveréséről és mostani áldatlan helyzetéről, marad tehát az ábrándozás.

Főleg, ha a félóránkénti jobban teljesít hirdetésekre gondol az ember, akkor, jutnak eszébe újólag Virág elvtárs aranyat érő szavai: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén.” – Ez máma is nagyon ott van, viszont, ami megmagyarázhatatlan, ki az a hülye, aki ezek után még mindig ezekre szavaz.

Ezt magyarázza meg valaki nekem, mert ezt a titkot nem bírom fölfejteni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum