Így neveld az Orbánodat

A lehető legautentikusabb forrásból, enszájából tudjuk már, hogy Orbán paraszt volt, és az is maradt. Egészen sajnálatos módon azonban nem az ábrándos és búzavirágos, tiszta tekintetű, Toldi-féle (…szép öcsém be nagy kár…) értelemben, hanem XX. századi, szocreál, ganajozó, ügyeskedő, stikában pálinkát főző, okosba megoldó módon. Ez pedig olyan messze van az idilli parasztromantikától, mint Móra rózsaszín ábrándozása Móricz furkósbotjától, de mit lehessen tenni.

Orbán olyan képet igyekszik festeni magáról ezzel, mintha a romlatlan, tiszta embertípus képviselője volna, holott csak a kommunista paraszt archetípusa ő, amely organizmus tulajdonképpen párhuzamos egójú az ötvenes évek Kelet-Texasának kisvárosi, republikánus férfijáéval. Az ilyen férfi kemény kézzel tartja egyben a nagycsaládot, furgonja van, csalja a feleségét, bowlingozik és lelövi a kertjébe tévedt idegent. Viszont áldást mond ebéd előtt.

A Clint Eastwood-féle vadnyugati hős továbbfejlesztett változata ő, aki hallgat, néz, kérlelhetetlen, és mást sem tud a világról, de szúrós a szeme. Viszont nem vágyok egyáltalán spengleri babérokra, csupán azt állapítottam meg ezzel, hogy Orbán miért rajong Trumpért, talán, mert egyforma tulok mindkettő. Ilyen eltorzult cowboyok, visszamaradt kövületek, amelyek bökik a normális világ talpát, hogy érzékletes, ámde óvodás képpel mutassam be korunk tragédiáját, és ebből ennyi elég is.

Az Európai Néppárt azon tagjai, akikben mocorog még a lelkiismeret, és maradt bennük valami a kamaszkor kérlelhetetlen erkölcséből, megunták Orbán aljasságait. Eddig is tudták, hogy leprás, de gumikesztyűben megfogták a kezét, viszont most már szaglik is, és nem elég, ha befogják az orrukat, meg kell szabadulni tőle. Ergo, a Fidesz-t ki akarják rúgni. De úgysem lesz belőle semmi, mert mindig akad egy idealista, aki reménykedik, hogy megjavul, vagy, hogy így is lesz valami haszna.

De nem fog megváltozni. Hősünket utoljára a jó édesapja, bizonyos Orbán Győző tudta farigcsálni az avas szagú parasztudvaron, mégpedig nadrágszíjjal, amitől ilyen lett, amilyen. Viszont olyan jól sikerült, hogy ma már nem fog rajta a véső. Hogy hősünk ennyire ragaszkodik paraszt mivoltához, ne vegyük el tőle ezt az örömet, és írjuk alá neki, hogy az, és javíthatatlanul. Viszont éles, ontológiai különbséget kell tennünk a képeskönyvek romlatlan földművese, valamint a valóság formálta embertípus között.

A legáltalánosabb organizmus, amit a szocialista erkölcs és a történelem viharai létrehoztak, az életben maradásért mindent megtevő, ügyeskedő, a sunyiságig ravasz, ebből fakadólag olykor alattomos embertípus, ami sarokköveket Orbán Győző oly alaposan a kisfiába kalapált, hogy ember azt meg nem változtatja, azzal a degeneráltsággal, hogy lerí róla a gyerekszoba hiánya is. Ilyen alapozással vonult végig az életen hősünk, futballpályán, katonaságon, átivott egyetemi éveken át a felnőttkorba, ahová úgy érkezett meg, mint elefánt a porcelánok közé.

Ránézve a manusra azt kell megállapítsuk, úgy is maradt, így reménytelen eset, esély sincs rá, hogy embert faragjon belőle bárki is már. Ez a Néppárt is bíbelődik vele, óvja a kis lelkét, hátha, holott ma már az sem elég, ha udvariasan mondják neki, hogy takarodjon, ustorral kell végigverni a hátán, és kiűzni őt a paradicsomból. Ez az a módi, amit a megkövült, paraszt habitusával és intellektusával felfog, de ilyen nem lesz, ami a Néppárt nyűge, de mégis a mi bajunk.

És ez az ábrándozás is, amit itt előadok, nem is a mindentudás igényével születik, hanem. mintegy kézikönyvnek, használati útmutatónak azon magyarok számára, akik még szívükön viselik a lángoktól ölelt sorsát. Nem akarok egyebet elmesélni, mint, hogy hősünk menthetetlen, gyerekkorától predesztinálva másból sem ért, mint, ha képen verik. Minden egyéb módozat fölösleges és eleve kudarcra ítélt, mert, amint az egyértelmű, ez a mi emberünk kizárólag az erőből ért.

Ebből a szemszögből jogosan határozza meg utcai harcosként magát. Voltaképp az is, ámde a korcs fajtából, amelyik a kukák mögött hőbörög, s ebben ki is merül minden tudása és ereje. A gyerekkori félelmek szublimálódtak benne paranoiává, roncs a manus. Legutóbb Bécsben járván, hogy virslit tudjon zabálni, a TEK kiürítette az adott utcát, amitől az osztrákok fölhorkantak. Kész van a manus, és lehet, már az is elég lenne neki, ha valaki egy sötét utcában Soros-álarcban rákiáltana, hogy hú.

Ezzel csak arra akartam utalni a magam módján, mivel esély sincsen arra, hogy visszatérjen valaha is a normalitás világába, emberi módon beszélni hozzá ezért fölösleges időtöltés, és nem is kell vele kesztyűs kézzel bánni egyáltalán. A jellemét szíjjal verték belé, s úgyannyira rögzültek a torzulások, hogy csak hasonló traumákkal lehet vele szót érteni, hogy fölfogja, mit akarnak tőle a gazdái, aki mi volnánk. Ilyen egyszerűek a viszonyok, csak fel kell ismerni végre, akárha Lúdas Matyi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
3 hozzászólás “Így neveld az Orbánodat
  1. Yeti szerint:

    Álmodik a nyomor!
    Csutkány gazdái (ha vannak egyáltalán, amit nem hiszek) nem lehetnek holmi választósdiban ábrándozó átlagsenkik.

  2. István szerint:

    Sajnos a nyakunkon maradt. De meddig?

  3. Jane Doe szerint:

    Ha valós a jellemábrázolásod, s felismerhetően ilyen a miniszterügynök, akkor hogyan lehetséges, hogy pályakezdő malacpersely korától a politikában/ból él, nem is akárhogyan?!
    Szerintem ettől kissé összetettebb jellem (talán…-telen…) a pávatáncos, okozhat még keserű meglepetéseket – mármint nekünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!