Úgy kerítették el tegnap Orbán Viktort, olyan mókás gyomorforgatón, mint valami lepusztult hétvégi telket vagy konyhakertet, ahol krumplit és sárgarépát termesztenek. Illetve, mint a bontási területet szokták, hogy ki ne szálljon a por, messzeringó szimbólumok egész sorozatát generálva így a füstös ég alatt. Régi mániája már a rejtekezés miniszterügynök elvtársunknak, amióta nagy lett, azóta tart neki ez voltaképp, ez a mostani azonban minden eddiginél messzebb mutatott. Ez már nem függöny mögé bújás, újságíró elől menekülés, hanem hermetikus retesz, hogy a valóság be ne mehessen a világába egyáltalán. Szar ügy, mit ne mondjak.
Ez ilyen diktátor-nyavalya egyébként, őket üli meg ez a kórság, hogy az ember meg is sajnálná a fajtájukat, ha nem utálná mind az összeset, de ezt különösen, mert élni így nem lehet, illetve lehet, de minek. Mielőtt azonban még tovább gondolkoznánk Orbán nyomorán, nézzük, milyen utalást hoztak létre azok, akik ilyen fekete műanyaggal zárták el a panorámát kifelé, a tekinteteket befelé, hogy egy burkot hoztak létre, egy zárt lufit, benne lázáros álomvilággal. Elsőként az az ember érzete nézve ezt az idillt, hogy ilyen lepleket oda helyeznek, ahol épületet bontanak, vernek szét, hogy a sitt – mint építési törmelék – ne zavarja a kívül lévőket, ne bántsa a tüdejüket a romlás pora.
Innen már csak egy lépés csudás nyelvünk azon folyománya, hogy a sitt másik jelentése is eszünkbe jusson, úgymint dutyi vagy börtön. És ettől a történet olyan kerek és egész lesz, hogy nem is kell fölöslegesen magyarázni és tovább ragozni. Abban a fekete nejlonban benne van Orbán Viktor Mihály egész nyüves sorsa az avas szagú parasztudvartól a trónusig, majd a zárt osztályig, vagy pediglen menekülésig és magánzárkáig bezárólag habitus és filozófiai gusztus szerint. Innen nézve a kerítés műalkotás, a tökéletesség maga, nem csak egy, hanem milliónyi sors képe-mása. Innen börtön, onnan álca, mert csupán nézőpont kérdése minden.
Esztétikai vizsgálatából azonban legyen elég ennyi, mert még megcsömöllünk a gyönyörűségtől, de van ennek egy etikai vonzata is, amely a bozontos lelkek működéséről szólna. A manus önmagában érdektelen, az útja egyenes, az ilyeneket el szokták taposni, egyszerűen átgyalogolnak rajtuk az öntudatra ébredt népek, hogy csak egy amorf paca marad utánuk. Ez legyen a saját lábon álló kedves famíliája gondja-nyűge. Hanem a szolgák, akik fölépítették neki ezt a falat, akik sürögnek körüle füldugóval, napszemüvegben, testőrök, rendőrök, TEK-ek, hogy nekik meddig terjed a lelkiismeretük, az a bizonytalanság, és nem is kevés.
Ők tartják életben a gazdájukat és a rendszert ugyanis, ámde az a csomó kardja vagy a zár kulcsa, hogy mikor teszik fel maguknak a kérdést, hogy ők erre szerződtek, esküdtek-e, vagy nem tudom, mi a szokás az ilyen bulldogoknál. Hogy arról volt szó, egy demokratikusan megválasztott minielnököt óvnak a veszedelemtől, és nem pedig egy despotát rejtegetnek a saját népe elől, hogy ettől ezek a népek nem hasonlanak-e meg, vagy hogyan van ez. Bimbózik-e köztük egy Stauffenberg aktatáskával, vagy a jó kis fizu nekik is elvette az eszüket, betömte a fülüket és leamortizálta a kajla lelküket is. Ez valójában az igazi dilemma, a millió dolláros várakozás, esetleg hangszóró.
Mert és voltaképp ez a fekete takaró már nem is Orbán gyalázata – persze azért mégis -, mert ő már olyan régen átlépte azt a rohadt Rubicont, hogy egy új aljasság nem oszt már és nem szoroz. Viszont ez vallomás azért, ez a nejlon, hogy a diktátori egyedfejlődés nyílegyenes útján ez a miénk elérkezett a végső stádiumba, abba az álomvilágba, amelyben a körülötte lévő valós dolgok érdektelenné válnak, és csak az az igaz, ami a beteg agyában gomolyog. Erre utalt egyébként a nejlon mögötti delirálása is, de ennek boncolgatását ráhagyom más kollégákra, az is egy öröm a maga módján és nagy feladat. Én csupán, mint látható volt, azon morfondírozok, hogy ezt a nejlont kívülről kell megszabdalni, vagy belülről bontják-e le. Momentán ez foglalkoztat engemet olyan dörömbölősen.
Vélemény, hozzászólás?