Dafke

Juszt is. Dafke. – Valaha volt öreganyám és az én vidékem csak így beszélt és beszél arról, ami jelenséget a túlművelt és cizellált, lecsúszott középosztálybéli honfitársunk csupán ekképp, ilyen bonyolultan képes kifejezni: csak azért is. Ráadásul az én lexikáimban benne van a butaság bátorságának érintőleges érzékeltetése is, így, ha azt mondom valakiről, hogy dafke barom, az már egy családregény, egy Buddenbrook ház vagy Futrinka utca, ha jól belegondolunk.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: “A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

“…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,
2 hozzászólás “Dafke
  1. Yeti szerint:

    Késő.

  2. Jane Doe szerint:

    Ha visszanézünk a közelmúltba: volt egy “Danke Ungarn” korszak, amikor jó volt magyarnak lenni, most van a “Dafke Ungarn”, amikor meg szégyen. Hogy kinek a szégyene? – erre mindenki maga adja meg a választ, a maga lehetőségei között válogatva. Már, ha még valakit érdekel a válasz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!