Mindenféle zokogások

Amikor apai nagyapám úgy ötven évvel ezelőtt meghalt, felesége, a nagyanyám a temetésen nem cirkuszolt, nem csinálta a fesztivált, hanem odajárult a ravatalhoz, megpaskolta a koporsó oldalát, és elbeszélgetett az urával: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Ennyit mondott neki, nem többet, nem kevesebbet, de hogy mennyire zokogott a bogra kötött kendője alatt, azt senki sem tudta. Biztosan nagyon, mert hamarosan ment utána, és most ott lebegnek kézen fogva a Hold és a Vénusz között. Ha tiszta az éjszaka, látni lehet, ahogy integetnek.

Akár sikoltozhatott is volna a nagyanyám, téphette volna a haját és a ruháját, mert ő még abban a korban született, az ivódott a génjeibe, hogy ilyet lehet, sőt, szükséges is. Ennek ellenére a halál akkor még nem volt olyan iszonyú, mint a mai elidegenedett és gépies korban, hogy nem tudnak mit kezdeni vele az emberek, csak elfordítják a fejüket és suttognak. Nagyanyám annyit megőrzött még a történelem előtti időből, hogy kopogtasson a koporsón, mert pertu volt a halállal, de már két kor peremén imbolygott, ezért volt furcsa az akciója az összegyűlt rokonságnak, s hát még nekem, a kölöknek.

Mindezen azért volt alkalmam elmerengeni, mert, mint ahogyan Vajna halálával sem tudott mit kezdeni az internet népe, most meg az özvegy gyászával képtelen megbirkózni, és küldi el melegebb helyekre, kurvázza le, vagy veszi védelmébe vérmérséklet és adott világnézet szerint a nemzet Timijét. Holott csak kulturális jelenségként kellene tekintenie rá, és mindjárt jobb lenne a kedve. Az mindjárt látszik, hogy munkás feladat celeb-özvegynek lenni, olyan sokrétű ismereteket feltételez, amivel a nemzet Timije még nem rendelkezik, de majd legközelebb megfelel a kényes feladatnak.

Azon megy a szörnyülködés egyébként, hogy mit művelt az özvegy a temetésen, hogy ott fetrengett a sír mellett zokogva. Ezért feni a fogát rá a nagyérdemű, színjátéknak nevezve a látványos fájdalmat, pedig nem tudhatják a szív igazi titkait. Még az is lehet, hogy őszinte fetrengés lett volna, ha lett volna, ámde nem volt az. Mint kiderült, azért heveredett a földre az asszony, mert egy üvegdobozban némi aprópénzt, egy imakönyvet és szivart helyezett el a halott mellé, ami gesztus már túlmutat téren és időn, a múlt mélységes kútjába meredve. Ha a nemzet Timije ezt nem is tudta, és mégis a gyökerekhez tért meg önkéntelenül.

A dakota törzsfőnökkel a lovát, a fáraókkal harci szekereket, Csin Si Huang-ti-vel, az első kínai császárral egy egész agyaghadsereget temettek el, kinek mire van-volt szüksége a másvilágon az itt maradók szerint. Timi szerint Andynek pénzre, imádságra és szivarra, amivel az özvegy akaratlanul is kijelölte néhai férje helyét és fajsúlyát nemzetünk nagy halottjai között, csak még nem tud róla, és nem is fog soha. Nézzük el ezt neki nagy kegyesen, mert, mint már említettem, óriási volt a nyomás, hogy balról egy miniszterelnök, szemből egy terminátor, ki ne jönne zavarba ettől, tegyük a kezünket a szívünkre.

Meg még persze a népek is, az ezerfejűek, akiknek meg kell felelni, mennyi legyen a smink, a fekete, a sírás meg a zokogás, hogy ez nem túl sok-e, nem színpadias, vagy kevés épp. Ebből jól kijönni nem lehet, hát persze, hogy leheveredik a földre az ember lányos zavarában. A gyásznak annyiféle alakja van a Föld nevű bolygón, a nemzet Timije megjelenhetett volna fehér ruhában, Andy testét feldarabolhatta volna és keselyűk elé vethette volna, fejjel déli irányban, esetleg jobb oldalára fektetve, arccal Mekka felé temethette volna el. Számos más lehetőség is van, ő ezt a keresztény-római-görög rezsiset választotta. Nagyot nem tévedett, csak ezzel az üvegdobozzal.

Ezért őt megvetni, kinevetni nem kell és nem illő, elgondolkozni rajta azonban igen, de azt is csak módjával. Miután megállapítottuk, hogy amit a nemzet Timije előadott, az a pörformansz voltaképp multikulturális attrakció volt egyedi ízekkel, akkor a kívülálló szenvtelenségével elégedetten csettinthetünk, hogy ez is megvolt nagyobb bajok nélkül és Isten segedelmével. Ennél több figyelmet egyáltalán nem érdemel, főleg nem az indulatok és érzelmek olyan túláradását, amit kiváltott. Ez fölemészti az energiákat, eltereli a figyelmet a lényegről, ami vagy az, hogy mért nem csácsognak a madarak pirkadatkor, vagy pediglen, hogy mért fáj a fejem. Mert fáj.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!